számomra ez a két fogalom nem egyeztethető össze.

biztos azért, mert én orvosként nem tanácsokat adtam és nem borravalót kaptam érte, hanem fizetést. és néha még hálapénzt is, igen, elfogadtam attól, akinek tudtam, hogy elég pénze van rá. de az én szakmám sose volt egy pénzes szakma. nem véletlen kevés a pszichiáter. rövid idő után elterjedt a betegek között, hogy én jobban örülök egy háztáji csirkének vagy tíz tojásnak, vagy a kertjükben termett gyümölcsnek. akinek erre nem volt módja kert híjján, az meg tudta, hogy egy doboz ciginek is nagyon tudok örülni.

tanácsokat adni amúgy is veszélyes. még személyes kapcsolatban is, nemhogy neten keresztül.
nem ismerem a másikat, vagy épp csak alig. és a tanácsaim az én agyamban fogannának, nem az övében, pedig amit meg kell oldania, az az ő problémája, nem az enyém.

tanácsot maximum magamnak tudok adni, mert magamat legalább egy kicsit ismerem.

sem a terapeuta, sem a coach nem tanácsokat ad, hanem igyekszik együttgondolkodni a klienssel, hogy segitsen neki a saját problémája megoldásában.

se pszichiáter, se pszichológus, se a coach mások problémájának megoldására nem kompetens. sőt, komoly szakmai hiba, ha ezt akarja csinálni. mert nem az ő élete, nem az ő problémája, hanem a kliensé. a terápiás szakemberek nem borravalót kapnak, hanem tisztességes óradíjat.

és hogy miért kell érte fizetni? azért, hogy a kliensnek legyen motivációja a mihamarabbi ‘gyógyulásra’. a terápia elején terápiás szerződést kell kötni. ebben sok minden le van fektetve.

akit a neten felkérnek, hogy segítsen már ebben, abban, az, ha nem akarja megtenni, akkor mondja meg egyenesen és ne az esetleges borravaló járjon a fejében …

tanácskérés és borravaló? nagyon szép példája a pénzközpontú világképnek.