A tegnapi gyilkos hangulatom szerencsére elmúlt. Viszont szolgált néhány kemény tanulsággal.

Ha ilyen állapotban vagyok, tényleg jobb, ha nem megyek emberek közelébe. Mert mint egy csapdába esett állat, harapok, marok. Szinte válogatás nélkül. Alig van ilyenkor olyan ember, aki szerencsére kiesik a szórásból. Márpedig ez nagyon igazságtalan és szemét viselkedés tőlem. És persze keményen udvariatlan is. Ha valaki – ebben az esetben én – reggel nem képes valami kis kulturális mázat felkenni magára, aznap kerülje az emberiséget. Tegnap maximum három személy volt, akinek nem akartam nekiesni a virtuális nagykésemmel. Bár közülük az egyiknek azért megmondtam, hogy örülök, hogy nem számitok „egy nőnek” a közelében. Mert időnkénti rigidségével igen sok fájdalmat tud néha okozni a nőknek. (Nem bánom, hogy ezt megmondtam. Valamiért épp tegnap volt itt az ideje. Mert az általa felhozott téma adta.)

Késő (?) este már kezdett bennem lecsengeni. Viszonylag korán le is feküdtem. De előtte még irtam pár sort. Amiben igyekeztem a legegyszerűbben és a legreálisabb hangnemben fogalmazni. Hogy még a nyoma se kerüljön bele az egész napi vérszagra vadászó kedvemnek. Azt hittem, hogy jó lett. Hát … Megkaptam rá, hogy nem szoktam én ilyen túlságosan alázatos lenni. És hogy nem áll jól nekem -fet Na wazze … ezzel meg az ellenkező irányba lőttem túl a célon? -mosoly

A francba … Pedig vigyáznom kell a „hírnevemre”.

És a tanulságból még maradt ma délelőttre is. Beszélgetek a legöregebbel.

én: – Te, én most úgy kibőgném magamat.
ő: – Akkor bőgj. Az jót tesz. Olyan, mint egy nagy zabálás után a hányás. Tudsz utána újra enni -mosoly
én: – Tudom, szoktam alkalmazni. A bőgést.
ő: – Különben meg miért akarsz te bőgni. Hiszen itt ülsz, szivod a cigerattát és Élsz … Az élet meg olyan szép -mosoly

Milyen igaza van … meg is köszöntem neki -mosoly

La vita é bella.