Torony…

Szabó Lőrinc : Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelôtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta – ez a lepke voltam, és most egy kicsit zavarban vagyok.

-Lepke – mesélte -, igen, lepke voltam, s a lepke vígan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ô Dsuang Dszi… És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom – folytatta eltünôdve -, mi az igazság, melyik lehetek : hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi ! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – Ô mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –

Ô mosolygott és én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke ôt és mindhármunkat én.

A fene se tudja már, hogy mi az élet…. Élet? Álom? Ki tudja…..

Olvastam már ezt a verset többször, talán éreztem, hogy mit jelent, de sose értettem igazán…

Most meg hirtelen minden világos lett bennem…

Ezt érzem én is, ezért szenvedek már hónapok óta mélyen legbelül a lelkemben.

Mert nem hiszem el, hogy ez az élet és nem álom csupán…

Mindig attól rettegek, hogy mikor fogok felébredni, mikor döbbenek rá, hogy ez csak egy illékony álom, egy őrült éjszaka viziója, nem a valóság. Mert sose volt nekem olyan szerencsém, hogy boldog legyek igazán a valóságban… Nekem mindig csak az álmok jutottak. Az éjszaka álmai… a nappalok álmodozása, melyet évek hosszú során szinte tökélyre fejlesztettem magamban, pótolandó azt az űrt, amit a valóság teremtett bennem a maga gyötrelmes kopár falaival, a sivár kőtoronnyal, amibe végülis magam zártam önmagam, védekezve az egyre halmozódó fájdalmak és csalódások ellen…

A Torony…

????