Mi is nekem most az este érzett reménytelenség? Tulajdonképpen az az érzés, hogy nem tudok tenni semmit. Magyarán tényleg a tettek hiánya. A tehetetlenség. De miért érzem én ezt a tehetetlenséget? Mert úgy tűnik, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak – esetleg más embereknek. Márpedig ezt én nagyon nem szeretem. Mert ez kissé olyan, mintha ki lett volna véve a kezemből a szabad akarat és szabad döntés képessége. Hát nincs kivéve. Viszont tényleg kissé távolabbról kell szemlélnem ezt a problémát. Összefüggésben ezzel a nyomorult hasmenéssel … Pár poszttal ezelőtt már olyan szépen levezettem, hogy régen mitől volt a fülgyulladás, mint mondott nekem a gége ödéma. Hát akkor legyen bennem annyi bátorság, hogy ki merjem azt is mondani, amire most gondolok. Ez a hasmenés nekem épp most arról szól, hogy van egy dolog az életemben, amivel kapcsolatban azon a határon állok, hogy kimondjam: bassza meg a ló, szarok én ebbe az egészbe …

És a másik kérdés … hogy megfelelek-e önmagamnak? Igen, megfelelek. Persze, soha nem 100 %-osan, mert az az önteltség csúcsa és az önkritika mély hiánya lenne. Mindig vannak dolgok, amikben javitani lehet önmagamon. De ne másnak akarjak megfelelni. Mert az esetleg olyan nagy változást kivánna tőlem, ami már nem javitás lenne, hanem kivetkőzés önmagamból, a saját bőrömből. Kurva sok ideig kinlódtam én a másoknak való megfeleléssel … Mindig olyan érzés volt, mintha a világ erőszakot tett volna rajtam. És ezt igy utólag kikérem magamnak. Olyan vagyok, amilyen. Az biztos, hogy több a jószándék, mint a rossz szándék bennem. Ha ez nem elég … nos akkor nem. Nem vagyok hajlandó megint az önértékelésemet a béka picsája alá nyomni mások kedvéért. Ha elfogadnak igy, oké. Ha nem, akkor döntenem kell. És esetleg kissé más irányba igazitani az utamat. Mert soha nem egy út áll az ember előtt. Mindig alternativák vannak. Amelyek közül lehet választani. Korántsem biztos, hogy a jobbikat választom.

De ez a tehetlenség már kezdett kissé felőrölni. És ez mondatta ki velem a reménytelen szót. Márpedig amig élek, amig el nem kaparnak … addig mindig vannak választási lehetőségeim. Tehát van reményem -mosoly

A cseresznyevirág álma

– Micsoda fényességet látok! – kiáltott fel az apró, fehér kis virág a cseresznyefa felső ágának hegyén. Megrázta gyűrött szirmocskáit, és arcát a kelő Nap sugarai felé fordította. Ez volt az első reggele a világban, ámulva nézegetett körül.
– Te ki vagy? – kérdezte a szellőtől, aki elszaladt mellette.
– Szél apó gyermeke vagyok, a borzongató hajnali szellő – válaszolta a pajkos ifjú a cseresznyevirágnak. – Minden reggel eljövök, és végigsímogatom a szirmaidat. Te sokkal szebb vagy, mint ezernyi társad. Már messziről látszol.
Cseresznyevirág kicsit elpirult, szégyenlősen vonta összébb fehér ruháját. Nem tudta, milyen, szép-e vagy csúnya, hisz sosem látott még másokat. Jobbra-balra tekingetett, de testvérkéi még nem ébredtek fel. A szemközti mandulafán viszont rózsaszínűen hintáztak a virágok.
– Ó, de szépségesek vagytok! – szólította meg őket a cseresznyevirág, és arra gondolt, hogy ő a nyomukba sem léphet.
– Mit bámulsz? – kiáltott át neki az egyik mandulavirág. – Nem láttál még mandulafát?
– Nem – válaszolta ijedten –, én még csak ma nyíltam ki.
– Akkor meg húzd összébb magad, nem te vagy a világ közepe! – kiabáltak át mások is a rózsaszínű virágok közül.
– Igenis… – rebegte elhaló hangon a kis cseresznyevirág, és az égen úszkáló felhőket kezdte nézegetni. Hirtelen furcsa zajt hallott, és egy nagy, sötét árnyékot látott. Egy óriási méhecske szállt föléje.
– Te ki vagy? – kérdezte a jövevényt.
– Én vagyok a méhecske, szeretnék kicsit lakmározni a szirmaid közül.
– Jó – mondta a virág, és széttárta fehér ruháját. – Mondd, méhecske, te sokat láttál már a világból? Mekkora? Vannak még fák a mandulafán túl is?
– Ó, te kis ostoba! – nevetett a méhecske, és lábait dörzsölgette. – A világ nagyon nagy. A fákon túl van a kert vége, ott egy rét kezdődik, aztán van egy patak. Úgy hiszem, ott a világ vége, én legalábbis csak odáig merek elrepülni.
– Nahát! – kiáltott fel a cseresznyevirág. – Ilyen érdekes! Vigyél magaddal engem is, annyira szeretném látni a rétet és a patakot!
– Dehogy viszlek! – méltatlankodott a méhecske. – Éppen elég a virágport is cipelnem – és dühösen otthagyta a virágot.
Később legyek jöttek, de a cseresznyevirág hiába kiabált nekik, rá sem hederítettek, csak a mandulafa körül repdestek. Az égen néha óriási madarak húztak el, a kis virág nagyon félt, szeretett volna elbújni előlük, de azok nem bántották. Aztán lassan beesteledett, fázósan húzta össze szirmait a virág. Reggelre minden testvére kinyílott, hangos volt a cseresznyefa vidám beszélgetésüktől. De az ág hegyén ülő virág nem figyelt öccseire és húgocskáira. Gondolatai máshol jártak, a nagy rétre vágyakozott, amiről a méhecske mesélt.
Napok teltek el, a cseresznyevirág éjjel és nappal is álmodozott. Egy szép napon nagyon fáradtan ébredt, fájt minden szirma, nem értette, mi történt vele. A szokott időben arra szaladt a hajnali szellő, de nem ment el mellette, mint máskor, hanem kézenfogta, és futott vele tovább. A cseresznyevirág azt hitte, csak álmodik. Megkerülték a mandulafát, és átszálltak a kerítés felett, ki a rétre. A kis cseresznyevirág nagyon boldog volt…
A házból gyerekek futottak ki, élvezték a harmatos, hajnali kert friss levegőjét.
– Nézzétek! – kiáltott fel az egyik kislány. – Hogy forgatja a szél a cseresznyevirág szirmait! Nemsokára lesz cseresznye.
A gyerekek a rét felé futottak, aranyhajuk körül, mint ezernyi lepke, repdestek a virágszirmok.

Dr. Kéri Katalin egyetemi docens

(Forrás)