2015 nyara. Körülbelül három hónap. Olyan szörnyű volt, hogy még az olvasása is megviselt. Valószinűleg akkor volt eltörve a másik lábam. Amiről nem tudtam. Amit kihordtam lábon, táppénz nélkül. Ha én ebben a blogban a fájdalomról irtam, annak nagyon-nagyon-nagyon kellett fájnia. Mert nem igazán szoktam ilyet csinálni …

És a röhejes az benne, hogy szinte töröltem az egészet … Ha nem olvasom a saját szavaimat, nem emlékszem rá. Isten mérhetetlenül kegyes volt velem. Törött lábbal mentem dolgozni minden nap. Ha nem birtam, akkor valószinűleg a karjába vett és Ő vitt … Majd mindent helyretett, elrendezett és törölte az agyamból az egészet.

Isten kegyelme végtelen.

Na most sírok. Nem sirtam egész nap, amikor a halottaimra emlékeztem. Mert ők már jó helyen vannak. Nem kell őket sem sajnálni, sem siratni. Magamat sirassam a veszteségek miatt? Az meg olyan snassz …

Örömömben sirok. Ezek a hála könnyei Isten segitsége miatt. És nincs mit panaszkodnom. Mert most százszor jobban érzem magam, mint akkor. Mert már vissza tudok emlékezni, hogy milyen volt. Az egyik legnagyobb gödör az életemben.

Istenem, kegyelmedbe ajánlom a gyerekemet. Segitsd úgy őt is, mint engem. Ámen.

És erre pont ma éjjel kellett rádöbbennem. Mindenszentek éjszakáján.