visszatértem a panoptikumból
az a bizonyos doboz, amibe a vágyaim raktam, majd sorban eltemettem, az nekem is megvan.
általában annak örülök, hogy jó mélyre ástam el. jól van az ott.
de néha maga a doboz kel életre, megrázza magát, lelöki magáról a földet és felpattan a fedele, akár akarom, akár nem.
akkor kiszedem sorban a vágyaimat, kirakom az asztalra, nézem őket, tenyérbe véve méricskélem, hogy súlyosak-e még. a legtöbb már olyan, mint egy tolldarab, könnyű, még a szél is képes elfújni. azokkal már nincs baj.
csak egy okoz gondot. most is megvágta a kezemet, ahogy a tenyerembe vettem, olyan súlyos, mintha ólomból lenne, tele van hegyes szögletekkel, éles szélekkel és nem tudom olyan óvatosan megfogni, hogy ne hasítana bele a kezembe. nézem, ahogy csöpög a vér, le a földre. egyenesen a szivemből jön és a fájdalom is odáig hatol. annyira fáj, hogy megfagy körülöttem a levegő, pedig én lázban égek. és azt érzem, hogy annyi vért vesztek, hogy mind kiürül belőlem, nincs már mit a szivemnek pumpálni, összeesik az is, csak egy löttyedt kis húsdarab lesz, ami néha még igyekszik rebbenni egyet. de nincs, ami hajtsa és nincs, amit pumpáljon.
kivéreztem. ott ülök viaszfehéren, mint egy báb a panoptikumban. élettelenül.
muszáj eldobni azt a nehéz vágyat. visszaerőltetni a dobozába és rácsukni a fedelet, száz lakattal lezárva. reménykedni, hátha soha többé nem pattan fel.
aztán újra elásom. lesöpröm az asztalról a port is. nyoma ne maradjon.
a szivem újra verni kezd és vért pumpál az erekbe. már nem vagyok viaszbáb.
a fájdalom se kínoz már annyira és tudom, hogy nemsoká elmúlik teljesen.
visszatértem a panoptikumból. az életbe.