Alkonyi napsugár
Alkony van már, bizony. Sötétedik. Egyre jobban. A körvonalak elmosódnak, ahogy a sötétség lassan, először észrevétlen csápokkal bekúszik az életbe. Majd a mindennapokba. Zavarja a szemét az egyre jobban erősödő félhomály. Hunyorog, hogy jobban lásson. Egy ideig sikerül becsapnia a közelgő éjszaka árnyait. De nem örökre. Mert az éjszaka erős … sokkal erősebb, mint valaha is gondolta volna. Emlékszik a hajnalra. Amikor minden csupa fénylő napsugár volt. Emlékszik a reggelek izgalmára. A délidő fényességére. Elmúltak már. Lassan a délután is estébe vált.
Alkonyodik. Fogynak a fények, a növekvő homályban egyre rosszabbul működnek az érzékek. Sose gondolta, hogy ez is eljön egyszer. A déli verőfény idején még nem hitt az éjszakában. Hogy is lehetne majd valaha sötét, amikor a fejem fölött ezer ágra tűz a nap?
És most a saját bőrén tapasztalja, hogy az alkony is itt van, bizony … és fogynak a fények … életlenné válik lassan minden. És már azt is elhiszi, hogy egyszer eljön az éj, sötét bársonyát ráboritja lassan mindenre és kialusznak a fények.
Oly jó lenne egy kicsit látni még … csak még egy kis fény … azt kivánja már elég rég.
És amikor a szemébe villan a huncut napsugár, már el sem akarja hinni, hogy jól lát és nem csak a fájó érzékei játszanak vele.
(2011.06.25.)