Elolvastam a könyvet…. még egy nap se kellett hozzá…. de adott hetekre való töprengenivalót. Sose gondolkoztam igy el a saját nemiszervemről… Elég szomorú. De soha senki nem juttatta eszmbe, hogy erről is kell gondolkodni. Nem is kell, hanem muszáj….. Eddig felvilágosult és viszonylag szabad gondolkodású embernek tartottam magam. Hmmmm… na ja…. Egy frászt vagyok én az. Ugyanúgy gúzsba kötnek a régi belém nevelt tabuk, mint anyámat, az ő anyját és talán – és ez a legszomorúbb – a gyerekemet is….. 😥 . De talán még nincs késő. Ha én el tudok ezekről a fontos dolgokról gondolkodni – és elfogadni őket – , talán képes leszek valamit ebből átadni a gyerekemnek is. És elfogadtatni vele a saját testét a maga valójában.

Sose gondolkoztam el a vaginámról. Évtizedeken keresztül a testem, az életem része volt, de úgy teltek el rajtam az évek, hogy nem láttam… és ami a szomorúbb, nem is érdekelt ….. mintha valami tisztátalan, szégyelnivaló, titkolni muszáj VALAMI lenne. És nem az élet és az örömök forrása…. 🙁

Te voltál az első, aki megszerettetted velem a saját testemet, Drága. Én most már könnyen beszélek. A segitségeddel megismertem magam, kiváncsi lettem magamra. Mivel Te is kiváncsi voltál, volt és van türelmed akár órákig nézni, simogatni, szeretgetni a nemiszervemet, játszani vele, a kezeddel felfedezni, nemcsak Önmagadnak, hanem nekem is. Mindig újabb és újabb redőket, rejtélyes és érzékeny területeket találsz az ölemben, amikről sose tudtam, hogy ezek léteznek…. Neked köszönhetem, hogy végre nem szégyenlem a testem, nem szégyenlem az ölem… És sokszor én kérem, hogy fényképezd le, vedd fel videóra, hogy lássam, nem valami autoerotikus vágy miatt (bár szerintem az is van benne… no és akkor mivan?), hanem azért, hogy megismerkedjek magammal, megismerjem a saját testemet.

Köszönöm Neked, Drága. Köszönöm, hogy megszabaditottál a félelmeimtől, a gátlásaimtól. És megismertetted velem az örömet, amit a saját testem adhat a Te segitségeddel, a Te kezed, a Te tested által.