Láthatatlan szálak? Energia? Egy különleges érzékszerv? Amiről azt sem tudjuk, hol lehet bennünk, nemhogy nevet lennénk képesek adni neki … Valami erő-érzet? Magam sem tudom.

Én már csak úgy fogalmazom meg magamnak – mert az ember kényszert érez, hogy valami nevet adjon a dolgoknak -, hogy ez az Erő. És van bizony olyan, hogy zavart érzek az Erőben … és tökéletesen tudom, hogy ez aktuálisan nem engem érint. Hanem valaki mást. Már azt is nehéz viselni, hogy az ember ilyen furcsa dolgokat érezzen. Mert természeresen valami áttétel folytán az én erőteremet is zavarja. Hiszen azért érzem meg. Csak az a fura, hogy nem kell ehhez fizikai közelségben lenni azzal az emberrel, aki felől ez a valami árad felém. Néha még az sem kell, hogy beszéljek vele. Akkor is érzem. És szeretnék segiteni. Rajta és persze magamon is. Hogy a saját belső egyensúlyom is helyreálljon. Mert szükségem van persze rá.

De ha ezt igy elmondanám valakinek, komolyan, nem viccesen, minimum, hogy hülyének gondolna, vagy azt hinné, hogy én valami elmeroggyant jedi lovagnak képzelem magam. Igy persze nem szoktam ezekről beszélni. Mert senki nem szereti hülyének nézetni magát olyan furcsa érzések megosztásával, amit még önmaga sem ért.

Csak érez. Mert van.

De mi van akkor, ha más valaki is igy érez meg dolgokat? De megdöbben rajta és nem szeretné érezni. Mert szeretné megőrizni a saját, eddig zártnak gondolt integritását. Mit is mondhatnék neki, hogy becsukja azt a szemet, ami nem létezik, becsukja azt a fület, ami nem létezik, mert ezt nem szemmel és nem füllel érzékeli az ember. Nem húzhatja vissza a kezét, mert nem tapintja.

Vajon mit mondhatnék annak, aki azt kivánja, hogy ne érezzen meg ilyen dolgokat? Annak hogy segitsek? Magamon sem tudtam soha ebben segiteni. Csak annyit tudtam tenni, hogy elfogadtam, ez a valami létezik bennem. És elindultam egy olyan úton, amin úgy járok már ezzel a képességgel/erővel, mintha egy plusz láb lenne alattam. Már nem terhes. Azon már túljutottam. Inkább segit. És örülök, hogy használhatom.

Nem volt könnyű idáig eljutni vele. Sokszor megszenvedtem én ezt. Hétköznapiasan szólva: nem volt nekem elég bajom, még a más dolgai is fájtak??? Igen, fájtak. És fájnak most is sokszor. Csak hát nem nagyon szoktam én erről beszélni. Mert nincs kedvem ahhoz, hogy hülyének nézzenek … Vagy valami elmebeteg jedinek …

Nem véletlenül volt az a kép egy rövid ideig itt a fejlécben, a jedi kardos figura. Aztán kivettem, mert úgysem értették volna … Jobb a rózsa és a hold. Azok olyan hétköznapi dolgok … Nem nevetségesek. Nem mulatnak rajta/rajtam az emberek.

Mi lesz, ha egyszer szembe fogok találkozni egy hasonszőrűvel, aki igy érez, mint én … de nem akarja ezt a plusz érzékszervet … mert néha fájdalommal jár az „érzés” – nevezzük most annak – … nos, mit fogok mondani neki, ha esetleg az utam során megkérdez, hogy mit tegyen???