Csendes készülődés Szentestére
Vajon mivel is telik a Szenteste napja? Csendes készülődéssel, merengéssel. Esetleg főz valamit az ember, ha már háziasszonynak született. Karácsonyfa díszítés, ilyesmik.
Nálam a Szentestére való készülődés éjjel kettőkor kezdődött. Amikor lefekvés előtt lecsuktam a konyhában a csillárt. Gyerünk aludni. Álmos vagyok már. Előző éjjel-hajnal lényegében ötig csináltam a tortát …
Villany leó. Katt. De még mekkora. Akkora, hogy az egész lakásban lecsapta a biztosítékot. Kuuuuva élet. Tudtam én, hogy zárlatos már az a régi mennyezeti lámpa. Nem véletlen, hogy az utóbbi bő egy hónapban három körte is kiégett benne … No mindegy. A biztosítékot fel kell kapcsolni, mert a hűtő ne olvadozzék már le reggelre …
Kézilámpa elő. Vajon melyik az én villanyórám kinn a folyosón? Na most már ezt is tudom. És hogy kell visszakapcsolni? Megvan. Alvás … Reggel kelni kell és kideríteni, hol tudok én venni Szenteste délelőttjén csillárt, lehetőleg nem valami ökör árért, nem a város másik végén a Praktikerben, szépet, közel és olcsón …
Esti imámba ezeket is belefoglaltam …
Vajon kit kérdezzek meg, hol van a város központjában spéci világítástechnikai szaküzlet, ami még nyitva is van? Rúgja meg a ló … Megvan. János bácsi. Ő mindent tud. Mert taxis …
Naná, hogy tudta. Elmentem, megvettem. És vettem egy éjjeli lámpát is már az ősrégi helyett, amit lassan tizenöt éve, vagy több is, még anyámnak vettem. Nemrég kinyírta a macska, leverte, félig törött … Működik, de azért az már veszélyes … Az ernyője sincs meg, azt kidobtuk a sokéves költözködésnél, egyszer valaki egy levágott tetejű Sprite-os üvegből csinált rá búrát, hogy ne csak a csupasz égő lássék … Még most is az van rajta … Elért az is, idejét múlta … az emlékekkel együtt, ahogy és amikor készült …
Szóval éjjeli lámpát is vettem. Igen jó áron. Mert a csillár és az éjjeli lámpa körülbelül annyiba került, mint a három égő, amit vettem hozzájuk. Mindegy. Ezt kaptam magamtól karácsonyra.
Most már csak fel kéne szerelni … szereltetni. Hmm … és persze megnézetni a kapcsolót is, mert mi van, ha ott is van valami baj. Villanyszerelést sajnálatosan nem tanultam. Jóska se – egyetemet végzett, magamkorabeli -, de ezermester. Hogy fog nekem örülni Szenteste délben …
Jött és megcsinálta. Átkötötte a zárlatos kapcsolót is. Megkínáltam a tortával, mondta, hogy csak egy igen kicsi szeletet, mondtam, vigyen egyet Marikának is. Közben jött Tomi, még tegnap mondtam neki, hogyha átjön, egyen tortát – látta a Face-en a képet – és vendégem egy pizzára. Igy megrendeltem egy tál gyrost – pizza már nem volt -, azt megettük ketten. Aztán némi pakolás során előkerült az elektromos kés, amit nem használok, neki meg épp jól jött, nem szereti a szeletelt kenyeret. Örülök, hogy nekiadtam. Nem új, bár tényleg csak pár alkalommal volt használva, de tudom, hogy hasznát fogja venni. És nincs pénze most ilyen luxuscikkre.
Most már csend van. Új csillár a fejem felett, sokkal erősebb a fénye … tisztább. Hallgatom a csendet – a Stille Nacht még később jön, nincs itt az ideje – és várom, hogy száradjon a karácsonyfa. Mert nálam a díszítés azzal kezdődik, hogy előveszem a kis műfenyőt – sok éve vettük Tomival, készen díszítve -, leszedem róla az égőket és lezuhanyozom a kádban. Most szárad. Aztán majd visszateszem a színes égősort, eligazgatom az ágait …
… és várom a Jézuskát. Hogy megszülessék a szivemben.
A múlt század elején történt. Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett.
Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította: „Ezt szeretnéd megvenni?” A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról. „Nem is lehet drága” – folytatta a férfi. A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne. „Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.” A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta. „Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.”
A gyerek csodálkozva nézett a férfira. „Gyere, menjünk be az üzletbe” – és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt: „Éppen zárni készülök.” A férfi hunyorított a szemével: „Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.” Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta: „Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.”
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó betlehemre: „Ezt szeretném.” A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart. „Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.”
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.