Ma reggel felkeltem, bementem melózni. Jó volt. Jól éreztem magam.

Tegnap este csináltam halászlé kockából levest magamnak, egy fej hagymát vágtam bele. Meg se tudtam enni az egészet, a felét eltettem, most ettem meg.

Kicsit fáradtnak érzem magam. Kicsit kiürültnek. Ma egy hete történt, hogy mondva csinált indokkal elhúzott. Nem sajnálom … Tegnap este kicsit hatalma alá gyűrt a magány érzése, mert nézegettem képeket a Pixdauson. És tavaj ősszel is ott böngésztem esténként. Aztán átértékeltem ezt a magányt … nem lehet az olyan rossz, ha az ember végre biztonságban érzi magát … Biztonságban, mert nem kell attól félnie, hogy megint milyen szurkapiszka várható, ha hazajövök …

Már a múlt héten megfigyeltem valamit, ami szintén elgondolkodtatott … Mostanában borzalmasan fulladtam. Főleg akkor, amikor indultam haza a munkahelyről … Mire felértem ezen a pár lépcsőn, már épp hogy csak kapkodtam a levegőt … Benn a melóhelyen ez sose volt, meg akkor se, amikor mentem dolgozni. Persze kissé nehéz volt sokszor a légzés, (túlsúly, cigi, allergia … mit várjak …) de a legrosszabb akkor volt, amikor jöttem haza … Ültem az ágyon és még arra is alig volt levegőm, hogy átöltözzek …

A múlt héten meglepetten vettem észre, hogy nem kapom nehezebben a levegőt hazajövetelkor, csak annyira, mintha bárhova mennék … És sokkal könnyebben feljöttem azon a pár lépcsőn … Röhej … Úgy tűnik, hogy a lélek megint dolgozott … fuldokoltam már ebben a kapcsolatban.

Tegnap este – úgy fél tizenegy körül – azt éreztem, hogy unatkozok nélküle, hiányzik. Aztán tudatositottam magamban, hogy mennyi az idő … fél tizenegykor már úgyis vagy aludt, vagy csak feküdt és csinált valamit a telefonjával, de értelmes beszélgetésre már nem volt kapható … merthogy éjszaka van és akkor csendnek kell lenni, meg az éjszaka az alvás ideje … Magyarán akkor sem jelentett nekem értékelhető társaságot ilyenkor este, amig itt volt … És ha szegény kölköm itthon aludt, csak azon szorongtam, hogy nehogy hangosabban hallgassa már a TV-jét, mint ahogy az a nagyságos úrnak megfelel, mert tudtam, hogy azt megint nem fogja megállni szó nélkül … És majd megint én leszek baszogatva érte, hogy az én nevelésem … és mindent én rontottam el rajta.

Igy aztán félretettem az unatkozás-nélküle érzésemet. A tegnapi posztom nem csak annyi volt, amit irtam ….Kb. tizszer annyi … és leirtam benne minden indulatomat (és a konkrét történteket). Egy része még most is megvan, a reviziós példányban. Aztán azt gondoltam, hogy minek … Igy kitöröltem a nagyját és maradt egy sor … elég az. Nem biztos, hogy egyszer azért nem fogom leirni … Megérdemelné.

Mostanában úgyse sok mindenre kellettem neki … A rohadék Suffusion sablonjához kellett legfeljebb valami feliratot gyártanom a soros blogja fejlécéhez. Oszt ennyi … Meg esetleg kérdezzek már meg egy-egy dolgot a WordPress fórumon. Mert volt neki regje … de az elsővel kitiltatta magát. A másodikat meg némitották. Akkor is én irtam ott egy nyilt hozzászólást, hogy túlzottnak találom a moderálást, mert nem mondott semmi olyat. Akkor feloldották a némitását, de aztán már nem ment fel, csak kinnről olvasott. Merthogy ő nem megy olyan helyre, ahol indokolatlanul némitották … És mindig mindent nekem kellett megkérdezni, ami őt érdekelte … lusta lény … egy him oroszlán, aki gondoskodik az utódnemzésről, oszt ennyi … legfeljebb megvédi a nőstényeit más, ifjabb trónkövetelő himektől … de semmit nem tesz a vadászatért, mert ott a nőstények vadásznak, és hazahozzák a him és kölykök számára az ennivalót.

Esetleg még annyit tesz, hogy amikor átveszi a régi him után a “hatalmat”, akkor megöli a régi kan utódait …

Most azon gondolkodom, mit is olvastam? Hogyan is öli meg a régi him kölykeit, hogy még az irmagjukat is elpusztitsa? Mintha úgy emlékeznék, hogy megfojtja őket?

Ez egy anya képe. Nem tűnik túl boldognak, inkább elgondolkodó, szomorkás. De öleli magához a gyermekét. És nem tartja egy kivágandó rákos daganatnak.

Pedig ez “csak” egy állat …