Féltem, hogy mi lesz vele … ma este éreztem meg. Mert még mindig szeretem. Valahol, benn a mélyben, a lelkem legmélyében. Azt az embert, aki volt. Emlékszem a múlt őszre … Akkor volt három hónap, amikor maradéktalanul boldog voltam mellette … Aztán valami megbillent, valami kezdett elromlani …

Akkor is szerettem … nem is azzal volt a baj. De valami romlott. A kapcsolatunkban és ezáltal a lelkemben is … Aztán már – hiába szerettem – nem igazán voltam boldog mellette …

Most, hogy megéreztem, hogy még mindig féltem őt, elmúlt belőlem a harag. Nincs bennem már … Nem tudok én sokáig haragudni senkire … Ez is egy hétig tartott. De hiába. Ennek vége. Mert ez már megjavithatatlan. Szeretném tudni, hogy boldog lesz … Annak nagyon örülnék. Emlékszem, hogy lényegében a felesége mellől is menekült. Mint ahogy most innen is. Szeretném, ha találna egy olyan helyet a világban, ahonnan már nem kell tovább menekülnie … Ahol nyugodtan élne. Akkor megnyugodnék. Szeretném, ha boldog lenne végre tartósan.

Istenem, segitsd meg őt.

Délután főztem sóskát. Meg krumplit hozzá. De először még enni se volt kedvem. Az előbb ettem egy keveset.

Vissszacseréltem az avatáraimat a régire. És kicseréltem itt a fejléc képet. Jobb ez. Ez vagyok én …