Az asszony ül, néz maga elé, gondolkodik. És emlékezik.

Ül a konyhában, hideg van, lassan fűteni kellene …. de hát még október eleje van. Bekapcsolja a gázt vagy vegyen fel még egy pulóvert? Nem kérdés … Ül, szeme vaksin bámulja a számitógép képernyőjét. Nézi, de nem is látja. Mert lelke önmagába néz, mélyen, befelé a sötét űrbe, a múlt foszlányait kutatva …

Volt egy Ura, igy nagybetűvel. És a nagybetű valós volt, mert nemcsak irta, de érezte is. Egy Ura volt, a mindene, élete értelme, mindennapjai kerete, a stabilitás, a bizalom, a mérhetetlen szerelem, minden volt neki.

A Minden volt.

Már nincs. Meghalt.

Most ül és azon töpreng, hogy létezett-e? Vagy csak sóvárgó lelke teremtette magának, hogy magányos életét kitöltse, hogy legyen kinek adni mindazt a szerelmet, mely lelkéből fakadt … Töpreng és nem jut dűlőre … Talán nem is fog soha.

Már mindegy. Mert Ura nincs már. Meghalt és elment. Csak igy egyszerűen …

Titok marad tán a kérdés: lehet ekkorát tévedni? Talán lehet …

Az öreg sub ül, Urát vesztve ő már semmi sem. Ül, és közben maga is meghal csendesen. Lassan porrá omlik, egy kupac szürke semmi a széken, ajtó nyilik, porát kisöpri a szél … Élt pár boldog évet, egy életet.

S mindvégig nem vette észre, hogy lépteit egy sóvár szem kiséri a sötétből, figyeli és vár türelmesen. Sárga ragadozószem, sovány, horpadt oldalú alak, Életre éhező, mert már túl régen kiszoritotta a helyéből a vén bolond.

A régi Alfa Nőstény odalép a székhez, lesöpri a maradék port, leül helyére, mely nem is szék már, hanem újra trónusa. És magában kajánul csak annyit gondol a porrá vált öreg bolondról:

Na végre!

(2010.10.02.)