Emlékeim: Pókfonál
Pókfonál
Tapadós pókfonalak …. Befonják, bőréhez tapadnak …
Nem volt ez mindig igy. A nő visszaemlékszik a múltra. Élt, szabad volt tán, visszanézve bárki úgy gondolná.
Szabad … keserű szabadság volt az. Magányos. Harcban egyedül, vértek nélkül. Teltek a napok, az évek, a hazug szabadság mindennapjai. Élt, ha élet volt az egyáltalán …
Az emlékek egyedüllétből szövődnek. Már gyerekkorától. Sziget-emlékek. Egy hinta, egy kora nyári délelőtt. Szállt vele magasba, szállt, feje fölött az ég kékje. Egy csendes kisgyerek márványba vésett emléke. Szólt a végtelenről, a napról, a szélről. És igen … szólt az egyedüllétről. Hat éves se volt még talán. De az a hintás délelőtt beleégett az agyába, kitörölhetetlenül.
Egy másik emlék-sziget … téli nap, a kert végében guggol, olvadékviz folyik előtte, mint kis patak. Számára akkor az is volt, egy mesebeli elvarázsolt patak, csillogó vizfolyam, mely a semmiből jön, a semmibe vész. Emlékszik, száraz ágakat szedett a téli udvaron, ágdarabkákat, melyből képzeletbeli rőzse gyűlt össze, tüzelni jó lesz … száraz fűvel kötötte kéve a kis patak partján. Guggolt a földön, nézte a vizet, órák teltek számára, a gyermeki agy óráknak érzékelte a perceket.
Később … téli délután, az ablakon túl hópelyhek tánca … nézte, nézte mozdulatlanul, egyedül, magányosan, társai csak a kavargó pelyhek voltak, kinn, túl az üvegen, túl mindenen …
Újabb kép … kamasz már, a kamaszlány minden álmával. Nyári éjjel az udvaron ül, háta a meleg házfalnak támaszva, fölötte csillagok ragyognak az égen. A szomszéd kertben cseresznyefa, de most éjjel sötét, varázsos, rubin gyümölcsei nem látszanak. Az ágak között megcsillan a hold. Gondolatban egy más vidéken, más korban jár, egy holdsugáros éjszakán, egy szekéren fekszik, nézi a fákon átsejlő holdat, egy férfi karjába simulva, szerelmesen, viszonzott szerelmesen … a férfi keze gyengéd, haját simitja, keze mellére téved, szája csókra éhes. A lány megadón hozzásimul … és egyesülnek a szerelem ősi rituáléjában … Itt szakadozott a a kép, a kamasz nem tudta akkor még, hogy is megy ez, tudása gödreit képzelete kitölteni nem képes. De a befejezés lelkében csakis boldog lehet. Késő van már … magányos álmát félredobja, holnap vagy bármikor úgyis folytatódhat, a képzelet ugye végtelen?
Szabad emlékek. És magányosak. Varázs-világában képzeletszülte szeretővel …
Pókfonál … hol volt még akkor? Sehol.
Most befonják, bőréhez tapadnak. Selymesek, de szabadulni nem engedik. Szolgalétbe fonják. Lelke szolga, de boldogabb még sose volt. A pókfonál karjában magánya ugyan hová lett? Semmivé. Boldog, biztonságos, áldott pókfonál. Benne békére lelt, és feltétlen, önmaga-feladó, gyönyörű szerelemre.
És a magányos emlékeket lelkéből kisöpörve még jobban belesimul a fonalak ragadós ölelésébe.
Késő van. A nő, félretéve az emlékezést, lefekszik. A férfi álmában odafordul, átkarolja, lábát a lábán átveti. Az éjszaka forró, kánikulai nap maradéka. A nő homlokán verejték csillan máris. Nehéz lesz igy ebben a melegben aludni – gondolja. Aztán boldogan és megadóan elhelyezkedik a pókfonál-karok forró ölelésében.