Én már soha nem mondom, hogy soha
Én már soha nem mondom, hogy soha
Hol a határ a BDSM-ben? Amikor már azt érzem, hogy mindent kipróbáltam, ami engem egyáltalán érdekelt és még egy kicsit annál is többet.
Én ismerem már ezt a határt. Átléptem. Túlléptem.
Amikor még a BDSM érám derékhadában jártam, azt hittem, hogy ennek a vágynak sose lesz vége.
Sőt … féltem, hogy meddig fogok elmenni benne … féltem önmagamtól, a saját vágyaimtól.
Aztán ezen a félelmen is túlléptem.
Néha még ismerkedő levelekben meg szokták kérdezni, hogy mik a vágyaim, mit szeretnék megélni a BDSM-ben. Azaz miért vagyok itt. Csak azt tudom válaszolni ezekre a kérdésekre, ami az igazság: mindent kipróbáltam, amit szerettem volna. Nem maradt számomra fehér folt, amit fel kellene még derítenem.
Ami új és érdekes lenne.
Megcsömörlöttem? Nem igy van. Mert jó emlékekkel gondolok vissza a velem történtekre.
Lezárult egy szakasz az életemben. Mindössze ennyi történt.
Most ezt érzem.
Ki tudja, mi lesz később … Senki. Már semmire nem mondom azt, hogy végleges.
Azaz soha nem mondom azt, hogy soha.
De egy biztos: ha újra ilyen kapcsolatba vágnék, annak sziklaszilárd érzelmi alapjának kellene lennie. És itt most nem feltétlenül szerelemre gondolok. Egy erős emberi szeretet is elégnek látszik.
Mert a szerelem mulandó.
A szeretet tartósabb.
Pattantak az elemi szálak …
… és nem marad meg a kötél.
———
Amikor abban a kapcsolatban éltem, ahol megismertem a BDSM-et, imádtam azt a pasit. Olyan volt nekem, mintha isten lenne, vagy legalábbis Isten után az első. Azt hittem, hogy ha elvesztem, meghalok. Nincs utána élet. És nincs BDSM nélkül sem élet. Nem tudtam volna elképzelni ő és az nélkül.
Közben néha egyre jobban féltem. Magamtól. A saját vágyaimtól. Mert egyre extrémebbek lettek. Már olyanokról álmodoztam, hogy milyen jó lenne egy jel a testemen, leginkább beleégetve, mint O-nak. És a mazochista vágy is egyre nőtt bennem. Persze, hisz ugyanolyan hatás eléréséhez egyre magasabbra kellett emelni az “adagot”. A fájdalom, a kín és a megaláztatás adagját. Olyan ez, mintha drogos lenne az ember … És a vágy mellett a józanság perceiben egyre jobban féltem. Hogy hová vezet ez? Milyen magasságba (vagy inkább mélységbe?) fogok még vágyni?? Hová jutok???
Aztán végetért.
Nem volt már se a pasi, se BDSM. Egyik napról a másikra.
A történet egyik befejezésében O meg akarja ölni magát … és Sir Stephen engedélyt ad rá…
Én nem akartam magam megölni, de élni sem volt kedvem. Nap mint nap mint egy gép csináltam a dolgom.
Nem kértem senkitől segítséget. Nem mertem volna ezeket elmondani. Attól féltem, valószínűleg joggal, hogy hülyének néznek.
Esténként leültem hát és párbeszédet folytattam magammal. Én voltam az, aki kérdez, és az is, aki válaszol. Átbeszéltem/tünk mindent. A jelent, a múltat. Nem tudom már, meddig tartott. Nem volt túl hosszú idő. Egy valós segítségem volt, egy barát, messze valahol az internetes világban. Ő is kérdezett és én válaszoltam. Neki és közben magamnak is.
Nem tudom már, mikor szakadt el az a fonál, ami olyan erősen kötött a BDSM-hez. Szép lassan bomlott elemi szálakra. Mindig egy szál pattant el csak, majd jött a következő.
És elkövetkezett az a perc, amikor csodálkozva gondoltam vissza a régi Varnyura. És kicsit döbbenettel. És feltettem a kérdést: normális volt az a nő? A választ is megadtam: nem. És már nem értettem őt …
Felszívódott minden szál, ami a BDSM-hez kötött. Pedig az én lelkemben az életforma volt, nem játék. Megszakadt a hormonális kötés is. Persze idő kellett hozzá. Már nem hiányzik a fájdalom. Nem hiányzik az endorfin gőz az agyamban.
Itt már régen csak a társasági funkció miatt vagyok. Nem keresek. Nem vágyom se szubságra, se dominaságra.
Legfeljebb egy normálisabb pasira, akivel még beszélgetni is lehet … Persze azt itt nem fogom megtalálni.
hol van egy következő?
/Tapasztalások magamban, azaz balekségem története/
mindig igy járok a pasikkal. az elsőtől kezdve
az elején érdekes és izgalmas. mert mindig bevonzom az olyan pszichopatákat, akik kellemes, csábító modorúak. de ennek persze ára van, mint mindennek az életben.
kihasználnak. megkeresik a gyenge pontjaimat – nem túl nehéz egy átlag intellektusú ember számára – és balekot csinálnak belőlem.
nem baj. hiszen én engedem. ha nem lenne belőle valami érzelmi hasznom, biztos nem engedném.
de ahogy jön a rádöbbenés, hogy a soros kapcsolatban épp hol és miben vagyok én a balek, onnantól unalmassá kezd válni az egész. mert megkopott már régen a csábító modor, nincs, ami benne tartson az ilyen kiürült viszonyban. mert ilyenkor már csak a saját balekségem marad
olyanná válik minden, mint egy üres csigaház. kong az ürességtől
akkor azt mondom: Isten veled, barátom. menj békével, nincs szükségem rád tovább
és nézem, hogy megint ül egy a képzeletbeli repülőn, ami teljesen eltávolítja tőlem
aztán körülkémlelek
hol van egy következő?
Lepke-lét
Régesrégen, egy másik galaxisban egyszer én is lepkének éreztem magamat.
Az is voltam. Örültem és szárnyaltam szabadon.
Közben úgy megrészegített a lepke-lét boldogsága, hogy nem számoltam egy dologgal.
A lepke-lét a biológiában egy lény
harmadik,
utolsó
és legrövidebb életszakasza.
Pendrive-ok
Két csontvázat őrzött a szekrényében. Két ‘lény’, akiket ‘megszült’, majd kivégzett … Eltemetni nem lehet. Benn vannak a sifonérban. Néha-néha persze moccannak egyet, olyankor egy pillanatra felkapja a fejét, hogy mi ez a zörgés.
Ja persze, a csontvázak ficeregnek. Hát csak tegyék.
Az egyiket blognak hívták, amíg élt.
A másikat meg ebooknak. Nem túl ötletes név, de ha teszem fel, Julisnak vagy Jóskának nevez el egy weboldalt, az még hülyébben hangzott volna. Ebook, egy elektronikus könyv, persze a maga módján. Nem volt letölthető egy file-ban, de olvasható volt. A neten.
Nagyon butuska témája volt. A BDSM-ről szólt.
A blog a saját szülötte volt, élete, múltja, aktuális jelene, szerelmei, emlékei. Minden.
Az ebook csak egy gyűjtemény volt, amit évekig keresett össze a neten. Ha nagyzolni akarna, akár nevezhetné is a BDSM nagykönyvének, persze ez is a saját szája íze szerint készült, mint minden.
Először az ebookot ölte meg.
Aztán jött a blog is, minden vérrel és verejtékkel, ami benne volt és amivel írta évekig. Nehéz volt megölni. De megtette. A két csontváz is bekerült a szekrénybe.
Rájuk csukta az ajtót és nem nézett feléjük. Néha zörögtek egy picit, amikor ficeregtek, de egy idő múlva már meg sem hallotta … kifejlesztette a zörgés elleni szelektív süketséget.
————–
Egy marék pendrive kinn az asztalon. Mi legyen velük?
Mi van, ha nem találja, amit keres? Kussoljatok már, csontvázak, halljátok-e …túl hangos a zörgésetek mostanában … Unalmas.
Mi van, ha megtalálja, amit keres? Mit csinálnak ezek a nyomorultak a szekrényben?? Örömtáncot gyakorolnak, vagy mi a fene??
Ugyan talál-e valami régit?
Ugyan mit talál ….
Legfeljebb semmit.
————-
Ahogy próbálta az ‘áldozatait’ újraéleszteni, egyre halkabbá és halkabbá vált a táncszerű zörgés szekrényben …
Mentés-darabkák … hol itt, hol ott … egy kar, egy láb, a törzs … a szív … összegyűlt lassanként minden.
Felépítette újra az egészet. A csontvázakra hús került, a húsra bőr és már keringett is a vér a szívben. A szivekben.
Mindkettőben.
Élnek újra.
A szekrény csendes.
Full bass, full treble
Éjjel kettő.
Ül az asztalnál, jobb keze az egéren, katt, katt, katt, vet és arat, vet és arat, katt, katt, katt.
Aratna … ha el nem fogyott volna az energia. Az nem korlátlan, kérem. Megvan a napi adagja. Persze lehet kérni a többiektől.
Jobb keze az egéren, katt, katt, kéri a mindennapi szükséges energiát. Katt, katt, katt.
Bumm, bumm, … milyen jó lenne, ha ilyet a valóságban is lehetne tenni. De nem lehet. Az ember elégedjen meg annyi energiával, amit az élet minden nap kimér neki, hogy ellássa a dolgát. És úgy feküdjön le, hogy az jár a fejében a fáradtság ködfátyla alatt: ma sem éltem hiába.
Bumm, bumm, bumm … persze azért van valami, egy apró lehetőség. Ami feltöltheti a kimerült elemeket. Miért is nem élt vele már régen …
Fülhallgató a fejre, zene a gépbe, hadd szóljon. Hadd szóljon? Üvöltsön. Mossa át a vért, az agyat, söpörje ki a szemetet, mindent, amit a mindennapok nyoma hagy benne. Néha túl sok az a szemét, olyan sok, hogy fojtogatja már egy idő után.
Bumm, bumm, bumm … full bass and treble .. régen is ezt a beállítást szerette … full bass, full treble … mintha két végén égne a gyertya … olyan.
Égett is az régen eleget …
Bumm, bumm, bumm, a basszus már az egész testében irányit mindent, hajtja a vért, előre, gyorsan, menj, menj, szaladj, élvezd, mert most tiéd a pillanat, el ne szalaszd.
Bumm, bumm, bumm …
Amit már egy órája hallgat: Hula love.
Felnéz az órára. Fél három mindjárt? És? Akkor mi van? Semmi.
Illetve dehogynem. Hula love van.
És végre az érzés is megjött: ma sem élt hiába.
Spirit in the sky …
Mindig van valami, ami érzelmileg begyúrja a földbe. Pedig semmi értelme.
Nem telefonkártyával kezdődött konkrétan, de nem állt messze a dolog tőle. Telefonnal, wappal, hívásokkal, találkozással. Aztán jött a telefonkártya. Mert azon könnyebb volt beszélni. Olcsóbb.
Akkor még X-nek hívták a szolgáltatót. Most Y-nak.
Nincs meg az a száma már. De azóta is kitartott annál a cégnél. Hűséggel.
Hűségekkel.
Tizenhárom éve. Szeptember 11. Akkor találkoztak először. Nem, nem babonás. Soha nem is volt az.
Már régen elváltak. De most megint el fognak válni valami másféle módon.
„Van egy SIM kártyám. Nagyon jó a száma. Nem kéred?”
„De, kérem. Hol tudom megnézni, hogy ezen van-e valami pénz, vagy tenni kell rá? Itt és most. És hogy meddig tart az egyenlege.”
Internet. Online ügyintézés. Még úgysem volt ott saját fiókja. Próbálta, de béna az ilyenekhez, soha nem tudta beállítani. Most kapott segítséget.
Felhasználónév, jelszó, e-mail cím. És máris ott a kártya érvényességi ideje:
Szeptember 11.
Soha nem volt babonás. Most sem az. De a dátumtól elöntötték az emlékek. Mind. Itt tolonganak az agyában és teret kérnek. Legalább ma estére.
Olyan ez, mint a kígyó. Tekeredik, ahogy megy előre az élet, körbe és körbe, ciklusokban. Néha érzékeli egy ciklus végpontját és ezzel együtt egy másik kezdetét. Most is.
Az emlékek. Amik özönlenek. Egy lebontott épület, egy lebontott élet.
Ez a ciklus most tizenhárom évig tartott.
Egy telefonkártya az elején, egy a végén, és kétszer szeptember 11.
Nincsenek véletlenek.
———
Később …
Isten legyen veled.
Nem olyan ember, akire tartósan haragudni lehet.
Mindig meglepődik, amikor ilyen történik. Pedig tudja, már régen, hogy nincsenek véletlenek.
megint reggel…
a gondolat visszatükröződik, mint fény a vízben
más gondolata, de értem
fáradt vagyok
nem az egyedülléttől, nem a meg nem szenvedett magánytól
hanem a döntések terhétől
most megint olyan periódusban járok, ahol túl sok a döntés és túl nehéz
és azt érzem, hogy igazán soha senki nem segített
(vagy nem tudott segíteni)
én voltam annyira érdektelen, hogy senki nem nyújtotta igazán a kezét,
olyan őszintén, nem álsággal:
‘add ide kicsit, viszem én, döntök én’
vagy a terhek voltak túl nehezek?
csak feltételezhetek
talán mindkettő
„te mindig hazahozod a problémáidat, engem ez nem érdekel”
(nem véletlen itt az idézőjel)
barátom, nem mindig hoztam haza, csak amikor már jól esett volna kicsit beszélni róla
de te arra sem voltál igazán vevő
nem baj, bár én végighallgattam a tiédet
ez a sorsom?
hogy döntök és hallgatok?
keseregjek vagy örüljek?
utóbbi
mert én legalább képes vagyok