Mindörökre

Arra születtél, hogy az enyém légy
Hogy a Tiéd legyek
Hogy az Uram légy
Mindörökre.
Hogy feloldódjak Benned
mint arany a királyvizben
Szétmorzsolj, mint sziklát a tenger
Hogy Nélküled már
szuverén önmagamban ne létezzek.
Adódik a kérdés: mi vagyok én?
Mazochista, ki a szenvedésben találja gyönyörét?
Egy szubmissziv lény, aki abban,
hogy uralkodnak felette?
Még nem tudom.
De önmagamban már nem létezem.
Léted jelenti azt a tükröt,
melyben látom önmagam.
A birtoklás ösztöne kiegészült bennem.
Ne tulajdonos legyek már,
hanem birtokolt.
Valaki, aki csak Általad lesz teljes.
Egy ékszer, mely viselés nélkül fényét veszti.
Egy kard, mely hüvelyében ölni képtelen.
Kéz kell, aki fogja és értelmet adjon létezésének.
Mint Te nekem.
Mert Uram vagy
És az maradsz
Mindörökre.

varnyu – 2009. október

—-

szeretem ezt a verset. ezt legalább sosem találtam nyálasnak, ha újraolvastam.

PS: soha nem lett más uram. ő olyan volt, amilyen, de senki nem tudta volna űberelni semmiben. se a jóban, de a rosszban sem

szerettem. már nem szeretem. de az érzés emléke megmaradt bennem. amikor rámír a fészen – én nem szoktam ráírni … -, akkor néha eszembe jut, hogy ő se felejtett el engem.

de azt, hogy nem vagyok felejthető, minden pasimtól tudom.

Mikes Éva – Engem nem lehet elfelejteni

„Engem nem lehet elfelejteni,
Értem könnyeket illik ejteni,
Lehet így, lehet úgy,
De ha nincs is közös út,
Ábrándjaidban ott leszek ugyanúgy.
Gyűrött nappalok, hosszú éjszakák,
Régi csók ízét őrzi még a szád.
Lehet így, lehet úgy,
Derű, napfény, kacagás,
Nem pótol engem soha más.”