T: Na.. jó blog lesz ez..
én: Épp az előbb gondoltam, hogy ez a poszt már olyan, amilyenek lennie kell, amilyen lenni szokott. Helyén van.
T: Jahm.
T: És nem azért, mert „közöstéma” miatt. Csak.. hm. Szabad.
én: Igen. Végre szabad vagyok. Végre én én vagyok. Nagyon vártam már rá. És örömmel tölt el.
T: -mosoly
én: -mosoly

Elég lenne ennyi? Vagy tegyem hozzá az előzményeket, és tartson órákig a leírása? Vagy csak idézzem fel azt az egy kérdést, ami töprengésre késztetett, a válaszok keresésére. Nagyon profi kérdés volt. Mások ilyen kérdésekért pszichoterápiában díjat fizetnek. Én ingyen kaptam. S már a válasz is előttem volt. Készen. A válaszok már csak ilyenek. Készen vannak. Arra várnak, hogy kézbevedd őket, forgasd, nézegesd, tanulj belőlük.

Én is forgattam, nézegettem. Közben az álcaponyvám – melyre az idők során még szines foltokat is varrtam, s őket külön névvel illettem, hjah kérem, fő a biztonság … mily szükséges, de ostoba megoldás volt, Istenem … – túl nehézzé vált.

A kérdés: Ki vagy te valójában?