Most már nincs más hátra, mint jól kibőgni magamat. A nem-tudom-miért. Eddig nem sírtam. Csináltam, amit kellett. Még a gondolkozás is háttérbe szorult.

Egy dolog viszont állandó bennem. Az, hogy gyűlölöm a változásokat. Rettegek tőlük. Némi kényszeres vonás lenne? Csuda tudja. Mindenesetre mostanában jó sokat változtattam. Az, hogy megtettem, nem változtat azon, hogy rettegek a változásoktól. Mindig sírni szoktam. Előtte. Közben. Most utána? Az is jó.

Egyszülöttemmel:

ő: – Most azt néztem, hogy a két öngyújtó közül melyikkel csöppentsek az orromba. Mert már nem kapok levegőt. Jó’van. Ez a nap is jól kezdődik. -D
én: – -nevet
ő: – Menni akarok táncolni valahová. :hiszti: Csinálj nekem estét, anya. -D
én: – Csiribí csiribá. -D

Lehet, hogy mégse sírok? Még sírni se hagy a „kis mocsok”. Most éppen üvölt nála Parov Stelar. Catgroove (TSC – Forsythe). Öt pont egyben. Ha nem akarok fél órán belül megőrülni ugyanattól a számtól tizedjére, kénytelen leszek magam is zenét hallgatni. Persze fejhallgatóval. Mit is hallgassak? Ja persze.

Parov Stelar – Catgroove (TSC – Forsythe) Volume 100% -fet Mamikám -atyam Nem csoda, hogy táncolni van tőle kedve.

Voltam, aki voltam. Vagyok, aki vagyok. A lényeg persze nem változott.

János evangéliuma 14. 13-20.