Ki vagyok én … mi vagyok én? Néha – lehet, hogy nem vagyok normális – nem érzem magam valóságosnak. Nem úgy értve, hogy például nincs kezem, lábam, fejem, vagy nem azt érzem, hogy valami szellem vagyok … semmi ilyesmi.

Hogy is mondjam, hogy érthető legyek …. Az itt és most a valóság, érzem a bőrömön, minden csontomban. Mégis ez az itt és most tűnik mesének vagy inkább valami rossz álomnak … az igazi lényem nem ez, nem itt van, a város másik végében él egy házban, ai már nem is létezik a valóságban, egy olyan kertben, mit rég dózerral letaroltak, gyönyörű fenyők, nevük is volt, nem én neveztem el őket, hanem anyámék vagy nagyszüleim, gyümölcsfák, cseresznye, nyáron roppanó, leve édesen ömlött a számba, barack, hamvas bőrű, napsárga igéret, mely öreg fák göcsörtös ágain termett, magja a fa halála után is biztositotta számára az öröklétet … spirea sövény, én csak igy ismertem a nevét, tavasz végén nehéz illatú apró fehér virágruhába borult, mint menyasszony a násza napján … málnabokrok, melyek még fejem is eltakarták és szúrták óvatlan bőrömet, apró horgok, mind rám akaszkodott, hogy illatos gyümölcsét védje tőlem … kert … virágok … sövény … megannyi tündérmesébe illő kép …

Valóság volt, nem mese. A múltam része. Elvették.

Az volt az igazi valóság. Az égig érő karácsonyfák lánca, mely életem végigkisérte … nekem égig érő volt, mert hegye a plafont verte … én meg kicsi voltam … a diszek, melyek ugyanazok voltak minden évben és ezért ugyanazzá változtatták az évről évre kicsit más fákat …

És még sorolhatnám. De már ennek sem lenne értelme. Mert elvettek tőlem mindent.

Az a régi kislány az igazi, téli estéken sült gesztenyés zacskóval a kezében, körötte vastag hófalak. Én már nem vagyok valóság, nem vagyok igazi.

Én az igaziból váltam szellemmé, nem valóssá. Nincs már módom igazivá válni, a világ semmi tündére nem tudna csodát tenni rajtam …

Olvastam most egy mesét, itt van, ezek jutottak eszembe róla, amiket eddig leirtam. A mese viszonylag hosszabb.

Most kissé szomorú vagyok ….

Margery Williams: Bársony Nyuszi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bársony Nyuszi, aki roppantmód csinos képviselője volt a játékvilágnak. Kerek volt és bolyhos, ahogy jó nyuszihoz illik; bundája barna-fehér foltos, a bajusza igazi selyem volt, füleit rózsaszín szatén szegélyezte. Elragadó jelenség volt ahogy ott üldögélt Karácsony reggelén Kisfiú ajándékainak tetején, mancsai között egy ágacska fagyönggyel.

Kisfiú sok ajándékot kapott, volt itt minden: mogyoró és narancs és játékautó, csokis mandula és felhúzható egér – de a legjobb mégis csak a Bársony Nyuszi volt mind közül. Kisfiú legalább két órán keresztül csak őt szeretgette. Egyszercsak azonban betoppant Nagynéni és Nagybácsi a karácsonyi vacsora kedvéért, amitől hirtelen tele lett a szoba csomagolópapír-suhogással, csomagbontogatással – és az új ajándékok izgalma közepette Kisfiú elfeledkezett a Bársony Nyusziról.

Bársony Nyuszi ezután a játékdobozban élt az óvodában, és érezte, hogy senki, de senki sem gondol rá valójában. Ő félénk volt, és mivel csupán bársonyból készült, néhány drágább játék könnyen el tudta nyomni őt. A fémjátékok nagyképűek voltak, mindenkit lenéztek. Tele voltak újabbnál újabb alkatrészekkel, és úgy csináltak, mintha ők tényleg IGAZIak lennének. A kishajó – aki már több, mint két éves volt, és már a festése is elkopott – vitte a prímet köztük: sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a végtelenül sokrétű vitorlázatát szakszerű mérnöki megfogalmazásokkal újból és újból le ne írja.

Nyuszi nem mondhatta el magáról, hogy ő bárminek is a modellje lenne, hiszen nem is tudta, hogy valódi nyulak is léteznek. Ő mindig azt hitte, hogy minden nyúlban fűrészpor van belül, sőt, azt is hitte, hogy a fűrészpor valami nagyon ódivatú dolog, amit nem illik előkelő körökben emlegetni. Még Timót, a faoroszlán – akit veterán katonák készítettek és aki sokszor kinyilvánította, hogy közvetlen kapcsolatokkal rendelkezik a Kormányhoz – is szélesebb ismeretekkel rendelkezett nála. Ebben a társaságban Bársony Nyuszi roppant jelentéktelennek és hétköznapinak érezte magát. Az egyetlen, aki ennek ellenére mégis figyelemre méltatta és kedves volt hozzá, az Lovacska volt

Lovacska olyan régóta élt már az óvoda játékos dobozában, mint senki más rajta kívül. Annyira öreg volt, hogy a szőre már foltokban ki is kopott, a varrás is kilátszott alóla, valaha dús sörényéből már jópár szál hiányzott is, hogy alapanyagot adhasson nyakláncok készítéséhez. Lovacska bölcs volt. Sok-sok fémjátékot látott már érkezni hencegve-kérkedve és távozni összetört rugókkal, javíthatatlanul elromolva. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ezek kizárólag játékok voltak, azok is maradtak, és sosem válhattak semmi mássá. Velük nem történhetett meg az óvoda csodája. A csodát, ami egyes játékokkal történik, ami nagyon furcsa és bizsergetően izgalmas, csak az olyan öreg, bölcs és sokat tapasztalt játékok érthetik meg, mint amilyen Lovacska volt. Rajta kívül senki más.

„- Mit jelent az, hogy IGAZI? – kérdezte egy nap Bársony Nyuszi Lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek az óvoda fala mellett, mielőtt Dadus jött volna rendet csinálni a szobában. – Ez valami olyasmit jelent, hogy vannak dolgok, amik csörögnek benned és kívülről fel lehet húzni?

– IGAZInak lenni nem azt jelenti, hogy téged annak készítettek. Az IGAZIság megtörténik veled. Akkor, amikor egy kisgyerek szeret téged hosszú, hosszú időn keresztül, nemcsak azért, mert játszhat veled, hanem valójában, szívéből szeret, akkor IGAZIvá válsz.

– Ez fájdalmas dolog amúgy? – kérdezte a Nyuszi.

– Néha. – felelte Lovacska, hiszen ő mindig az igazat mondta. – De ha IGAZI vagy, nem bánod, ha néha bántanak.

– Egyszerre történik meg az egész, mint ahogy például felhúzzák az órát, vagy lépésről lépésre inkább? – faggatta tovább Nyuszi Lovacskát.

– Nem, nem egyszerre történik – mondta Lovacska. – IGAZIvá csak válni lehet. Hosszú idő alatt. Ezért nem történhet ez meg olyanokkal, akik könnyen összetörnek, vagy szúrósak, élesek, vagy akikre nagyon kell vigyázni. Általában mire IGAZIvá válsz, sok hajszáladat kiszeretik, elromlik a szemed, meglazulnak a mancsaid, és nagyon elnyűtt leszel. De ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak, mert ha egyszer IGAZIvá váltál, soha többet nem lehetsz csúnya, kivéve csak az olyan embereknek, akik ezt az egészet nem értik.”

– Azt hiszem, akkor te IGAZI vagy. – mondta hirtelen a Bársony Nyuszi. Abban a pillanatban ugyanakkor azt kívánta, bárcsak ne csúszott volna ki ez a száján, hisz Lovacskát megbánthatja ezzel. De Lovacska csak mosolygott tovább, mintha mi sem történt volna.

– Kisfiú Nagybácsija tett engem IGAZIvá. – mesélte tovább Lovacska. – Nagyon sok évvel ezelőtt történt. Ha egyszer már IGAZI lettél, sosem lehetsz nem-igazi már. Ez örökké tart.

Bársony Nyuszi nagyot sóhajtott erre. Úgy hitte, nagyon-nagyon sok időnek kell még ahhoz eltelnie, hogy ez az IGAZIságnak nevezett csoda megtörténhessen vele. Vágyott rá, hogy IGAZI lehessen, hogy megtudhassa végre, milyen érzés is ez, de a gondolat, hogy elnyűtt legyen, hogy elromoljon a látása, hogy elveszítse a bajuszát – több volt, mint elszomorító. Azt kívánta, hogy bárcsak megtörténhetne vele a csoda a kellemetlen dolgok nélkül is.

Eljött a tavasz…

Dadus hatalma az óvodában végtelen volt. Néha észre sem vette a szanaszét heverő játékokat, néha pedig mindenféle indok nélkül lecsapott rájuk, mint a forgószél, és bepakolta őket a játékosdobozba. Ezt ő takarításnak hívta ugyan, de ezt minden játék utálta, kiváltképp a fém játékok. A Nyuszi nem bánta különösebben, hiszen ha őt dobálták, puhán és lágyan esett le bárhova.

Egy este amikor a Kisfiú lefekvéshez készülődött, nem találta a porcelánkutyát, ami addig mindig vele aludt. Dadus éppen nagyon sietett, és hirtelen túl nagy gondot okozott neki, hogy a kutyát keresgesse lefekvési időben. Ezért csupán körbepillantott a szobában, és amikor meglátta, hogy a játékosdoboz teteje nyitva van, hirtelen világosság gyúlt a fejében.

„Nézd csak!” – mondta. „Aludj ma ezzel a régi nyuszival!” Ezzel fülön ragadta Bársony Nyuszit, és Kisfiú kezébe adta.

Azon az éjjelen, oly sok magányos éjszaka után Bársony Nyuszi Kisfiú ágyában aludt. Ezt eleinte inkább kellemetlennek találta, hiszen Kisfiú néha nagyon szorosan ölelte, néha ráfeküdt, néha pedig olyan messze betolta őt a párnája alá, hogy Nyuszi alig kapott levegőt. Nyuszi vágyakozva gondolt vissza azokra a hosszú holdfényes éjszakákra, amikor az elcsendesedett házban halkan beszélgettek Lovacskával az élet nagy kérdéseiről.

De aztán mégis nagyon gyorsan megszokta az új helyzetet, főleg akkor, amikor Kisfiú elkezdett hozzá beszélni, és csodálatos alagutakat csinált neki az ágynemű alá, és hozzátette, hogy bizony, a valódi nyulak üregjei is egészen ilyenek. Nagyszerű játékokat játszottak suttogva (amikor Dadus otthagyta őket esténként, hogy megvacsorázhasson), amikor már csak az éjjeli lámpa égett a kandallópárkányon. Amikor pedig Kisfiú álomba szenderült, Nyuszi odasimult a Kisfiú pici forró állához miközben Kisfú kezei szorosan ölelték őt egész éjszaka.

Hiába telt-múlt az idő, Bársony Nyuszi annyira, de annyira boldog volt, hogy észre sem vette, hogy bársonyos szőre egyre kopottabb és kopottabb lesz, hogy kilazult a farka, és hogy az orráról minden rózsaszín eltűnt, mert Kisfiú ott puszilta meg őt a leggyakrabban.

Jött a tavasz, és ők egyre hosszabb időt töltöttek a kertben. Jókat furikáztak a talicskával, piknikeztek a füvön, kunyhót építettek a málnaágak alá a virágágyások mögött. Megtörtént egyszer az is, hogy Kisfiúnak hirtelen be kellett szaladnia a házba, míg Nyuszi kintmaradt a kert füvén sokkal sötétedés után. Dadus egyszercsak kijött egy gyertyával, megkereste és visszavitte őt, mert Kisfiú nem tudott nélküle elaludni. Átáztatta már addigra a harmat, földes is volt, mert Kisfiú üreget ásott neki a virágágyásban és betuszkolta oda őt. Dadus morgott is, hogy a kötényébe kellett őt beletörölnie a ház sarkánál, mielőtt visszaért volna vele Kisfiú szobájába.

„Persze, mert neked csak ez a régi nyuszi jó!” – mondta. „Fantasztikus, mekkora hűhó ez egy játékért!”

Kisfiú felült az ágyban, kinyújtotta kezeit és azt mondta: „Add ide a nyuszimat! Hogy mondhatsz ilyet! Ő nem játék, ő IGAZI!”

Amikor Bársony Nyuszi ezt meghallotta, rádöbbent, hogy minden igaz volt, amit Lovacska mondott. Az óvoda csodája megtörtént hát vele is, ő már soha többet nem volt csupán egy játék. Ő IGAZI lett. Kisfiú maga mondta ezt!

Azon az éjszakán Nyuszi annyira boldog volt, hogy aludni is alig tudott. Annyi szeretet kavargott a fűrészpor-szívében, hogy az majdnem meggyulladt ettől. Gombszemeibe (amelyek oly régóta nem voltak már kifényesítve) bölcsesség és szépség költözött. Ezt Dadus is észrevette reggel, döbbenten mondta, hogy „Nem találok szavakat erre a régi nyúlra…”

Az erdőben…

A ház mellett, ahol éltek, egy erdő volt, ahova Kisfiú nagyon szeretett kisétálni a hosszú júniusi estéken. Ilyenkor vitte magával Bársony Nyuszit, és mielőtt messzire elsétált volna virágokat szedni vagy katonást játszani a fák között, mindig készített a Nyuszinak előtte egy kedves kis kuckót, ahol jól érezheti magát, amíg ő visszajön. Hiszen ő egy nagyon melegszívű kisfiú volt: Nyuszi kényelme fontos volt neki. Egy este, mialatt Nyuszi egyedül ült ott, és nézegette a hangyákat, amik ki-be szaladgáltak a mancsai között a fűben, meglátott két furcsa lényt előbújni a mellette levő magas páfrány levelei közül

Nyulak voltak ők is, mint ő, de roppant szőrösek és nagyon újak hozzá képest. Őket nagyon gondosan készíthették, a varrásuk egyáltalán nem is látszott. Nagyon egyenletesen változott az alakjuk, amikor mozogtak. Amikor léptek, hosszúak és vékonyak voltak, egy perc múlva pedig, amikor össszekuporodtak, kövérek és kerekdednek tűntek. Nyuszinak pedig mindig ugyanolyan alakja volt… A lábuk puhán tapadt a földre, ez viszont közös volt bennük. Nyuszihoz egészen közel bújtak elő a bokorból, és szimatoltak az orrukkal. Nyuszi ezalatt meredt tekintettel kereste a hátukon a felhúzójukat, hiszen tudta, az olyan embereknek, akik magasra tudnak ugrani, általában segít valamiféle szerkezet ebben. De ezt egyszerűen képtelen volt megtalálni. Ők egyértelműen valami új nyúlfajta képviselői voltak.

Az új nyulak rámeredtek Nyuszira, ő pedig visszameredt rájuk. Az orruk végig mozgott közben

„Miért nem kelsz fel és jössz velünk játszani?” – kérdezte az egyik közülük.

„Nem tudok.” – válaszolta Nyuszi, hiszen nem akarta elárulni, hogy neki nincsen felhúzója.

„Nahát!” – mondta a szőrös nyúl. „Ugyanolyan könnyű, mint bármi más az életben.” Majd nagyot ugrott bizonyítékként oldalra, majd leült a hátsó lábára. „Azt hiszem, te nem is tudsz ugrálni!” – mondta.

„De tudok!” – válaszolta Nyuszi. „Magasabbra ugrok, mint bárki más!” Arra értette persze, amikor Kisfiú feldobja őt, de ezt nem akarta így mondani.

„Tudsz a hátsó lábaiddal ugrálni?” – kérdezte a nyúl. Ez nagyon kegyetlen kérdés volt Nyuszinak, akinek hátsó lába nem is volt egyáltalán! A hátsó része egyetlen darabból készült, olyan volt, mint egy tűpárna. Még mindig csendesen, a Kisfiú által készített kuckóban ült, és remélte, hogy az előbbi dolgot nem veszik majd észre a nyulak.

„Nem akarok” – mondta újra.

De a vadnyulak szeme nagyon éles. Az egyikük hirtelen kinyújtotta a nyakát és jól megnézte őt.

„Neki nincs is lába egyáltalán!” – kiáltotta. „Micsoda egy nyúl ez hátsó lábak nélkül!” Majd elkezdett hangosan nevetni.

„De van!” – sírta el magát Bársony Nyuszi. „Van hátsó lábam! Rajta ülök!!”

„Akkor nyújtsd ki őket így és mutasd meg nekem!” – mondta a vadnyúl. Majd elkezdett körbe-körbe forogni és pörögni, amíg Nyuszi el nem szédült.

„Nem szeretek táncolni!” – mondta. „Én inkább itt maradok és ülök csendben tovább!”

De mialatt vágyakozott arra, hogy táncolhasson, egy egészen új érzés kezdte csiklandozni belülről: úgy érezte, bármit a világon odaadna azért, hogy úgy tudjon ugrálni, ahogy ezek a nyulak tették.

A furcsa nyúl aztán egyszercsak abbahagyta a táncot és egészen közel jött. Annyira közel, hogy a hosszú bajusza végigsimította Bársony Nyuszi fülét. Majd váratlanul összehúzta az orrát, lelapította a füleit és hátrahőkölt.

„Nincs jó szaga!” – fejtette ki. „Ő nem is nyúl egyáltalán! Ő nem igazi!”

„Én IGAZI vagyok!” – mondta Nyuszi. „Én IGAZI vagyok! A Kisfiú mondta!” – és majdnem újra sírni kezdett.

Hirtelen lépések zaja hallatszott, és Kisfiú szaladt el mellettük. Egyetlen lábnyomot és egy villanó fehér farok látványát hagyva maguk mögött a nyulak eltűntek a páfrány mögött

„Gyertek vissza és játsszatok velem!” – kiáltotta Nyuszi! „Ó, kérlek benneteket gyertek vissza! Tudom, hogy IGAZI vagyok!”

De válasz nem érkezett. Mindössze a hangyák szaladgáltak ide és oda, és a páfrány levelei lágyan mozogtak ott, ahol a két nyúl eltűnt. Bársony Nyuszi nagyon egyedül érezte magát.

„Ó, egek!” – gondolta. „Miért szaladtak el ilyen hirtelen? Miért nem álltak meg és szóltak hozzám még egyszer?”

Aztán hosszú ideig feküdt csendben és nézte a páfrányt, remélve, hogy talán visszajönnek. De sohasem tértek vissza. Szép lassan alkonyodni kezdett, előjöttek a kis fehér molylepkék is. Kisfiú visszajött a játékból és hazavitte Nyuszit.

A betegség

Teltek-múltak a hetek, és bár a kis Bársony Nyuszi egyre öregebb és kopottabb lett, Kisfiú továbbra is, változatlanul nagyon szerette őt. Annyira nagyon megszeretgette sokszor, hogy Nyuszinak ettől kihullott a bajusza, fülének rózsaszín borítása szürke lett, szőrének szép barna foltjai kifakultak. Sőt: kezdte az alakját is elveszíteni. Kisfiún kívül nem is nézte volna őt senki már nyúlnak. Kisfiúnak viszont ő mindig szép volt, és ez volt az egyetlen dolog, ami Nyuszit érdekelte. Nem törődött azzal, mások milyennek látják őt, hiszen tudta: az óvoda csodája IGAZIvá tette őt, és ha már egyszer IGAZI lettél, a kopottság nem számít soha többet.

Aztán hirtelen egy napon Kisfú beteg lett.

Arca égett a lázrózsáktól, félrebeszélt, kis teste pedig olyan forró volt, hogy Nyuszi majdnem meggyulladt, amikor magához szorította őt. Furcsa emberek jöttek hozzájuk, sőt, az óvodába is mentek, a lámpa egész éjszaka égett. Mindeközben Bársony Nyuszi az ágynemű alatt bújt meg, és moccanni sem mert, nehogy valamelyikük megtalálja és elvigye őt – hiszen tudta, hogy Kisfiúnak szüksége van rá.

Hosszú és fárasztó volt az az idő, amíg Kisfiú túl beteg volt ahhoz, hogy játszhasson. Nyuszi nagyon egyhangúnak találta ezt az időszakot. Ennek ellenére azonban türelmes maradt és nagyon várta, hogy Kisfiú végre meggyógyuljon, mehessenek újra a kertbe a virágok és a pillangók közé és játszhassák újra azt a nagyszerű bújócskát a málnabokrok közt, ahogy azelőtt tették. Minden ilyen örömteli dolgot, amiről álmodozott, belesuttogott Kisfiú fülébe a párna csücskéről, mialatt ő elaludni próbált.

Egyszercsak elmúlt a láz, és Kisfiú kezdett jobban lenni. Képes volt újra felülni az ágyában és nézegetni a képeskönyveit, mialatt Nyuszit az oldalához szorítva tartotta. Majd egy napon azt is megengedték neki, hogy végre felkeljen az ágyból és felöltözzön.

Gyönyörű napsütötte reggel volt ez, az ablakokat is szélesre tárták. Kisfiút kivitték az erkélyre egy nagy kendőbe bugyolálva. Nyuszi eközben feküdt az összekuszálódott ágynemű közt és gondolkodott. Kisfiú holnap elmegy a tengerpartra. Mindent megszerveztek már, csupán az maradt hátra, hogy az orvos utasításait figyelmesen végighallgassák. Nyuszi hallotta, ahogy beszélgetnek, és óvatosan kidugta a fejét az ágyneműből. “A szobát fertőtleníteni kell, és minden könyvet, játékot, ami a betegség alatt Kisfiú kezébe kerülhetett el kell égetni!” – hangzott el.

„Hurrá!” – gondolta Nyuszi. „Holnap megyünk a tengerpartra!”

Kisfiúnak ugyanis gyakran mesélt a tengerpartról és ő nagyon szerette volna látni a hullámokat, a pici rákokat, a homokvárakat.

Dadus hirtelen elkapta Nyuszi pillantását.

„Mi legyen ezzel a régi nyuszival?” – kérdezte az orvostól.

„Ezzel”? – így az orvos. „Ez gyakorlatilag a melegágya a skarlátvírusoknak! Égessék el ezt is!”

„Micsoda? Lehetetlen!” – mondta Dadus.

„Kisfiú kapjon egy újat. Nem kaphatja ezt a régit vissza!” – felelte az orvos.

Nyuszit tehát a régi képeskönyvekkel és egy csomó szeméttel együtt egy zsákba rakták, és elvitták a tyúkól mögé a kertbe. Tökéletes hely volt ez máglyát rakni, de a kertésznek éppen nem volt ideje erre figyelni most. Ki kellett ásnia a krumplit, leszednie a borsót, de megígérte, hogy reggel az első dolga lesz meggyújtani a halmot.

Nyugtalan idők

Aznap éjszaka a Kisfiú egy másik szobában aludt egy új nyuszival. Selymes, puha nyuszi volt ez is, fehér plüssből, igazi gyöngyszemekkel, de a Kisfiú túl izgatott volt megfelelően vigyázni rá. Hiszen ő holnap reggel a tengerpartra utazik! Ez már maga annyira izgalmas tény volt, hogy gondolni sem volt képes másra.

Mialatt Kisfiú álomba merült, és a tengerpartról álmodott, Bársony Nyuszi a régi könyvek között feküdt a sarokban a tyúkól mögött a sufniban és nagyon magányosnak érezte magát. A szemét szanaszét maradt, így egy kevés izgés-mozgással felszínre tudott keveredni közötte és kidugta a fejét. Megborzongott egy picit: vele mindig jól bántak, és puha ágyakban aludt, míg most… Eddigre már a sok ölelgetéstől elvékonyodott a bundája, foszlott és kopott volt több helyen is: nem igazán tudta már őt védeni.

Magától nem messze megpillantotta a sűrű málnaágakat, amelyek már jó magasra nőttek, és alattuk csodás dzsungel lett – mennyire csodás árnyékot nyújtottak ezek a játékhoz Kisfiúval! Azokon a rég elmúlt csodás reggeleken….

Eszébe jutottak azok a hosszú napsütéses órák is a kertben – mennyire boldog volt akkor! – és nagy szomorúság ereszkedett a szívére. Elsuhantak ezek az emlékek a szeme előtt: egyik szebb volt, mint a másik: a tündérlátta kuckók a virágágyásban, a csendes esték az erdőben, amikor feküdt a páfrány alatt és apró hangyák gyalogoltak át a bársony fülén, és az első gyönyörű nap, amikor ráébredt, hogy ő Igazivá vált. Lovacskára is gondolt, milyen bölcs és kedves is volt ő is, és mindaz a sok szép dolog is, amit tőle hallott! „Vajon miért történik az, hogy megszeretnek minket és Igazivá válunk, ha ez lesz a vége a dolognak?” – futott át rajta a gondolat hirtelen. Sóhajtott, aztán egy könnycsepp, egy igazi könnycsepp gördült le a pici, kopottas bársony orrocskáján, és leesett a földre.

Aztán egy nagyon furcsa dolog történt. Ott, ahova a könnycsepp leesett, egy virág nőtt ki a földből, egy csodálatos virág, amelyhez foghatót Bársony Nyuszi sosem látott még a kertben. Karcsú, smaragdzöld levelei voltak, a levelei közepén pedig egy aranyszínű virág tündökölt. Annyira szép volt, hogy Nyuszi hirtelen elfelejtette a sírást, csak csendben feküdt a szeméthalmon és nézte a virágot. Egyszercsak a virág kinyílt és a közepéből előlépett egy tündér.

Ő egészen biztosan a világ legszebb tündére volt. A ruhája gyöngyökből és harmatcseppekből állt, virágkoszorú volt a nyakán és a hajában, az arca pedig szebb volt, mint a világ legszebb virágja. A tündér odament Bársony Nyuszihoz, lehajolt hozzá és a kezébe vette, majd puszit nyomott a Nyuszi orrára, amely még nedves volt a sírástól.

„Kis Bársony Nyuszi!” – szólt a Tündér – tudod, hogy én ki vagyok?”

Nyuszi ránézett, és úgy tűnt neki, mintha már látta volna valahol, de igazán nem tudta felidézni, hol.

„Én vagyok az óvoda tündére”- mondta a Tündér. „Én vigyázok mindazon játékokra, amelyeket a gyerekek valaha a szívükbe zártak. Amikor megöregszenek és elkopnak, és a gyerekeknek már nincs szükségük rájuk, akkor eljövök értük, és magammal viszem őket, hogy tényleg Igazivá válhassanak.”

„Eddig nem is voltam Igazi?” – kérdezte a Nyuszi.

„Igazi voltál – de csak a Ksifiúnak, mert ő szeretett téged. Mostantól kezdve mindenki számára Igazi leszel, aki csak meglát téged.”

Ezzel a Tündér magához ölelte a Nyuszit, és elrepült vele a fák közé.

Ekkor már szinte világos volt, a Hold is feljött az égre. Az egész erdő gyönyörű éjszakai színekben pompázott, a páfrány levelei is ezüstösen csillogtak. Egy tisztáson a fák között a vadnyulak épp táncoltak az árnyékukkal a bársonyos füvön. Amikor Tündért megpillantották, abbahagyták a táncot és köréje gyűltek.

„Hoztam nektek egy új játszópajtást!” – mondta a Tündér. „Legyetek vele nagyon kedvesek, és tanítsatok meg neki mindent, amit tudnia kell a Nyusziföldről, mert ezentúl ő itt fog élni veletek!”

Majd újra megpuszilta Nyuszit és letette a fűre.

„Fuss és játssz, Bársony Nyuszi!” – mondta.

De a Nyuszi csak csendben ült és nem mozdult meg. Ahogy meglátta a vadnyulakat táncolni, hirtelen eszébe jutott, hogy neki nincs is hátsó lába, és nem akart újra hátrapillantani, hogy meggyőződjön róla, hogy az ő hátsó része egy darabból áll össze – lábak nélkül.

Nem tudott róla tehát, hogy amikor a Tündér legutoljára megpuszilta, valami örökre megváltozott. Így is ült volna akár az idők végezetéig is, túl bátortalanul ahhoz, hogy megmozduljon, ha hirtelen nem száll valami az orrára. Ekkor azonban ő minden gondolkodás nélkül előhúzta a hátsó lábát, hogy elzavarja azt a valamit onnan.

Akkor hirtelen rájött, hogy hiszen neki vannak hátsó lábai! Kopott, elhanyagolt bársony helyett barna szőre van, puha és csillogó, fülei egymást csapkodják, ha megrázza őket, a bajusza pedig olyan hosszú, hogy egészen a fűig leér! Nagyot szökkent örömében, hogy ilyen nagyszerű lábai vannak, majd mintha puskából lőtték volna ki: szaladt körbe a tisztáson, pörgött, forgott, ugrált, ahogy a többi nyúl is tette. Mire teljesen megtelt a szíve az örömmel, és megállt egy pillanatra, Tündért hiába kereste, addigra már elment.

Ő végre nyúl volt, igazi, valódi nyúl, aki nyulakkal él együtt az otthonukban!

Elmúlt az ősz, majd a tél is. Amikor beköszöntött a tavasz, és napsütéses, meleg idő lett, Kisfiú újra kimehetett játszani a kiserdőbe a ház mögé. Egy nap, amikor ott játszott, észrevette, hogy két nyuszi kukucskál rá a páfrány mögül. Az egyikük teljesen barna volt, a másiknak pedig érdekes pöttyök voltak a bundájában, amelyek mintha nagyon régről származnának. A pici, puha orra és a fekete szemei valahogy nagyon ismerősnek tűntek…

„Nahát, ez a nyuszi teljesen úgy néz ki, mint az én régi Bársony Nyuszim, amit akkor vesztettem el, amikor skarlátos voltam!” –mondta magában a Kisfiú.

De sohasem tudta meg valójában, hogy igen, ez a nyuszi tényleg az ő Bársony Nyuszija, aki visszajött, hogy újra láthassa a Kisfiút, aki Igazivá szerette őt.