Johanna és egyebek
Biblia kód
Délelőtt kezdtem el nézni, most lassan este tíz van, még nincs vége. Leállítottam vagy ötvenszer.
Egy kalandfilmnek megteszi, de többnek nem. Nem hiszek a jósnőkben, nem hiszek abban, hogy a Bibliában bármi is előre kódolva van, de ez természetesen nem csökkentené a film élvezeti értékét, ha nem lenne elnyújtva, mint a rétestészta. A srác már körülbelül ezredszer mondja a francia merde szót, amit még Rejtő könyveiben tanultam meg. Egyszer-kétszer el lehet sütni egy filmben, de ennyiszer? Kizárt, hogy a franciáknak csak ez az egy indulatszavuk van
Na jó, annyira azért nem katasztrófális. Egyszer meg lehet nézni. Johanna megmenti a világot, az avignon-i bíboros maga issza meg ki a méregpoharat, amit a pápának szánt. A srác se hal meg, hanem kézenfogva elsétálnak Johannával a boldog jövő felé.
Ma sem írok filmkritikát, asszem
Kor-tények a függöny mögött
Valakinek feltűnt, mivel hasonló korosztályból származunk, hogy sokszor változtatom a koromat, de a valóságtól csak az idősödés felé térek el, sosem a fiatalság felé.
Mivel tisztában van azzal is, hogy a neten nagyon sokan hazudnak a korukkal kapcsolatban – tisztelet persze a kivételeknek – és fiatalítják magukat. Nem értette, hogy én miért öregítem magam, mikor olyan kedvem van.
Mert az utóbbi években sokszor találkoztam ilyen művi fiatalos partnervadászokkal. Akik pár levél után kissé pironkodva közölték, hogy 2-5-8 évvel azért többek ám a neten megadottnál. Mert hogy nem néznek ki „annyinak”.
Az ember életkora nem szégyen, nem dicsőség, hanem tény.
Aki fiatalabbnak állítja be magát a valóságosnál, az nem nagyon képes még szembenézni az öregedéssel. Nos, nekem ilyen bajom nincs. Az öregedésben is meg lehet találni a szépséget, a jó dolgokat.
Hogy az ember mindig annyi idős, amennyinek érzi magát? Nem. Annyi, amennyi. És azzal a számmal szembe kell tudni nézni.
Ha még ezt az egyszerű dolgot sem tudja felvállani, akkor …
Kistányér vagy macskanadrág
Olvastam a blogot, most olvasom a hozzászólásokat, de kizárólag csak az érdekel, hogy megértsek valamit a múltamból.
Egy helyzetet – na arra lehet mondani, hogy szeánsz volt, pedig nem szeretem a szót -, ami nekem nem okozott örömet. Csak csalódást.
Eddig azt hittem, hogy a valós szerepjáték biztos nem nekem való. Tévedtem. Hiszen játszottam én sokszor szerepjátékot, persze nem előre megbeszéltet, hanem improvizáltat, akkor amikor még azt sem tudtam, hogy létezik a BDSM. És élveztem. Mert a játék nekünk szólt, nem a domnak meg a szubnak, hanem nekünk, kettőnknek, a férfinak és a nőnek, akik élveztük a perverz szexualitás gyönyöreit.
Abban a bizonyos egy szeánszban én nem élveztem, az biztos.
És a partneren sem láttam, hogy élvezi. Nem a szexet, hanem a dominanciát. Üres volt az arca. Monoton volt az egész. Se a hangján, se a mimikáján, de még egy rezdülésén sem látszódott, hogy élvezi, amit csinál.
Hiába voltam ott egy „szereplő”, nemhogy nőnek nem éreztem magam, hanem még embernek sem, csak egy kis csavarnak egy gépezetben.
De a partnerem sem tűnt sem férfinak, sem embernek.
Személytelen volt minden.
Egy idő után kimondtam a kilépőszót. És annyi. És milyen jól tettem. Mert az ilyesfajta Ds nem nekem való.
Ezek szerint a Ds-nek is lehet talán több „fajtája”, vagy több megélése.
Bármilyen helyzetben vagyok, szeretem tudni, hogy ember vagyok, nő vagyok, mint ahogy azt is, hogy a másik is ember, a másik férfi, és nem kistányér vagy macskanadrág.
A személytelenítés nem nekem való játék.