Kedvesnek lenni
Néha nagyon könnyű kedvesnek lenni, máskor meg vért izzadok érte. Pedig tényleg semmibe nem kerül a kedvesség. Ingyen van, sőt talán vissza is kapom.
Fura az élet. Miért vagyok sokszor olyan békétlen? Mint a baszott róka és a baszatlan picsa keveréke … Sokszor nem értem magamat.
Ha kétszáz évig élnék, akkor is ilyen maradnék?
Tartok tőle. Szomorú.
És ennek semmi köze nincs bennem se az életkorhoz, se máshoz, mert mindig ilyen voltam. Csak nem fogalmaztam meg magamban. És amikor kötekedő kedvem volt, akkor elvonultam egy csigaházba. Mert azt tudtam, már gyerekként is, hogy értelmetlen sértegetni másokat, főleg ha semmi okot nem adtak rá.
Na mindegy.
Még azt sem sértettem meg, aki velem megtette. Inkább nem szóltam semmit. Lehet, hogy ez volt a baj.
Később.
Olvastam és a rettegés ráült a vállamra, nem tudom elkergetni sehogy. Ez a világ elmebeteg. És épp ezért félelmetes. Nem a „deviánsokra” értem. Hanem a világra úgy általában. Hová halad? Hiszen már katasztrófa van.
Aztán megnéztem egy filmet. Karácsonyi, leginkább szívszorító.
Egy bajom azért volt vele. Az első tíz percben elhangzott, hogy karácsony van. A végén is. Az három nap maximum. De azért belefért egy szívátültetési kisérlet, ami nem jöhetett létre, két haláleset, két temetés. A végén mindkét sirt vastagon belepte a hó. A sírköveket is. Hogy a bús francba tudták ezt a logikátlanságot összehozni???
Negyed három van, ülök és írok, közben valami nehéz félelem van a lelkemen. Mi lesz velem? Mi lesz velünk?
Hogy is van az a két verébbel? Nem tudom fejből.
Végigolvastam most az egész heti Evangéliumot. Az Advent a várakozás ideje, a bűnbánat ideje. Hogy tiszta szívvel várjam, hogy értem is újra megszülessék a KisJézus.
„Istennél semmi sem lehetetlen.”