A nő újra elolvasta a verset. Amit olvasott már talán százszor is. Régen. Újra megdöbbentette a szépsége. Nemcsak az. Hiába lennének szépen zengő, mesélő szavak, ha nem létezne mögöttük olyan tartalom, mely szívét megérinti. Vajon ki vagyok én? Még mindig ez lenne a kérdés? Nem. Tisztában van saját magával. Elmondhatja: én én vagyok. Van értelme a szavaknak? Hisz oly hasonló valamihez, mely kétezer éves. „Vagyok, aki vagyok.” Persze szebb a régi mondat. Különleges. És tartalma csak egy. De amit érez, mégis oly hasonló. Talán szégyenli is magát kicsit érte. Nem szabadna semmi összehasonlítást tennie. Méltalan rá.

Arcát szégyenkezőn lehajtja. Mikor felemeli, két könnycsepp marad az asztalon.

Miért ez a vers? Miért ezt akarta? A vers kétszer is jelentette életében egy újabb szakasz kezdetét. Most is ott állna? Miért mindig a lepke? Hányszor bábozódott már be élete során, s kapott mindig újabb lepkelétet? Mikor levetve a merev bábruhát, szárnyalhat magasra … bolondul keringve a szélben, napsütésben.

Vajon ki vagyok én a három közül? Most újra a lepke …

Ha valakinek kezére szállnék, kérem, vigyázzon velem – kéri magában a világot -, hisz oly törékenyek a szárnyaim. Tudom. Már nagyon sokszor összetörték. De repülnöm mégis muszáj.

Szabó Lörinc : Dzsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelött Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ö Dzsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünödve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! –
Ö mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ö mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke öt és mindhármunkat én.