Kómában nem lehet netezni
Egyszer, amikor a világ másik végén kómában feküdt napokig, semmit nem tudtam. Azt nem szokták bejelenteni, hogy bocsi, most pár napig nem leszek, mert lesz egy kis dolgom némi kómával.
Annyit tudtam, hogy nem tudok semmit. Csak várok. Pár nap után egy este egyszer csak itt ült mellettem. Körülbelül másfél széknyi távolságra jobbra és kicsit mögöttem. Persze nem láttam, de tudtam, hogy itt van. Nem hallucináltam, nem kívántam erősen, hogy érezzem. Nem tudatosan képzeltem ide. Egyszer csak itt volt. Az embernek nem kell körülnéznie ahhoz, hogy tudja, egy helyiségben van még valaki rajta kivül.
Körülbelül másfél órát beszélgettünk. Olyanokról, amikről szoktunk. Emberekről, világról, életről. Nem kérdeztem meg, hogy van. Nem lett volna értelme. Hiszen itt volt mellettem.
Aztán eltűnt. Mintha kiment volna. És én végre megnyugodtam. Noha nem tudtam a valóságban, hogy él-e, hal-e.
Nem hiszek a szellemekben. Nem vagyok buddhista. És a katolikus vallási nézeteim sem szokványosak …
Igen, a lélek szabad. Legalábbis az ő lelke sokkal szabadabb, mint az enyém.
Kómában nem lehet netezni.