Korbáccsal álmodott
Korbáccsal álmodott. Pálcával. Testén keményen csattanó kézzel. Fenekén forrón pirosló tenyérnyomok, majd csikok, sajgóak, vörösben ragyognak. Széttárt combjai között védtelen öle korbács ütését várja. Kezdetben gyengébb, majd egyre erősebb.
– Számolj! És megköszönöd. Érthető vagyok?
– Igen, Uram.
Lecsap a sokágú. Kézben fogva milyen puha bőr … az erős kézben mégis hasitó fájdalmat ad a gyenge bőrnek. Hasitót és izgatót …
– Egy. Köszönöm, Uram. Kettő. Köszönöm, Uram. Három. Köszönöm, Uram.
És igy tovább. Az ütés most már nem simogat. Öle minden csapásnál fájón sajdul, térdét összerántaná, de nem meri. Hisz parancsba kapta:
– Szét a térdeid. Látni akarom azt az éhes, ringyó pinádat!
– Négy. Köszönöm, Uram. Öt. Köszönöm, Uram. Hat. Köszönöm, Uram.
Meztelen, kitárt öle már lüktet a fájdalomtól. És nedves a kezdődő kéjtől. Még … még … Tizet fog kapni. Mindjárt vége lesz. Ki kell birnia. Ha téveszt, újabb tiz a büntetés … Ki tudná már azt elviselni? Ki akarná már azt kibirni … Azt az összesen húsz ütést. Azt a mérhetelen lüktető gyönyört … Csak egy pillanat a döntés agyában. Hát én, gondolja vágyón, sóváran, s kissé kajánul.
– Nyolc. Köszönöm, Uram …
Igy persze megkapja a dupla büntetést. Fájó öle már az orgazmus határán. Bárcsak érne már kézzel hozzám, adná meg a végső enyhülést …
Kócos, izzadt, őszülő hajába kéz markol, fejét a férfi saját meztelen öléhez nyomja.
– Szopj, ribanc. Majd utána …
(2012.01.04.)