Madárka

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörü, színes tollakkal áldotta meg öt a sors. Az olyan lények, amelyek szabadon szállhatnak az égen, boldoggá teszik azt is, aki nem tud repülni, csak az ö szárnyalásukban gyönyörködni.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nö és belészeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában: A nö csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: – Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? – és megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni. És egyedül érezte magát!

Azt gondolta: – Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tölem!

A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett! A nö kalitkába zárta és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át. Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét. Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nöt már nem is érdekelte többé, csak annyira törödött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár. A nöt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor elöször meglátta boldogan repülni a felhök között. Ha elgondolkodna rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje. A madár nélkül az ö élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

– Miért jöttél? – kérdezte a halált.

– Hogy újra együtt repülhess a madaraddal – felelte a halál.

– Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!

Paolo Coelho

Jaj, Istenem… nem tudtam, hogy ezt Coelho irta

Nem akarok igy járni
nem akarok Neked
ostoba lelkemmel
ostoba féltésemmel
csapdát állitani
nem akarom hogy
a halál kelljen hozzá
hogy Veled legyek ….