Még egy
Azt írtam, hogy csak egy ember. Igaz is, meg nem is. Mert van még egy. Neki viszont saját magam kínáltam fel a lelkemet. Hogy megpróbálom annyira kinyitni, amennyire csak képes vagyok. Cserébe nagyon sok információért, amit kaptam önmagamról. És persze cserébe olyanért, amit ő adott magából.
Vajon tigris vagy sárkány. Á, nem lehet eldönteni. Nem lehet szétválasztani. Mint ahogy a jin jangot sem.
Itt csak úgy szoktam cimkézni, hogy Bogárember.
Az aurám határán belül??? Nem.
15 éves voltam, amikor anyám adott nekem egy teljesen üres kis könyvet. Hogyha naplót akarok irni, akkor irjak. Addig eszemben sem volt, de akkor úgy gondoltam, hogy miért ne.
Anyám nagyon kiváncsi ember volt. Már tudom, hogy valószinüleg azért adta, mert zárkózott gyerek voltam és kiváncsi volt a gondolataimra. Szerintem ezt már akkor is sejtettem.
A napló soha nem volt elzárva. Ott volt a szekrényemben elérhető helyen. Bárki bármikor beleolvashatott. 1000 százalék, hogy anyám meg is tette. De soha nem zavart.
Anyám tudta, hogyha olyan bajom van, amiben segitség kell, akkor úgyis hozzá fordulok. Én tudtam, ha bármi komoly bajom van, az anyámnak elmondhatom.
De soha egyetlenegyszer sem kérdezett bele a napló tartalmába. Tudta, hogy azt nem viseltem volna el.
No ilyen az én webnaplóm is. Az én vagyok, az én lelkem. Ha valaki olvassa, semmi gondom nincs vele. De ha rendszeresen belekérdez, akkor azt érzem, hogy belenyúl az aurámba. És azt már nem birom elviselni. A zárkózottságom semmit nem változott gyerekkorom óta. Bár ezt az emberek nem nagyon veszik észre, mert igyekszem viselkedni.
De van egy bizonyos szintje az intimitásomnak. Ha valaki azt túl akarja lépni, kifejezetten rossz érzésem lesz tőle. És elkezdek „menekülni”.
Lényegében a gyerekem az egyetlen félig-meddig kivétel, mert neki meg tudom engedni, hogy egyszer-egyszer belekérdezzen. De még ő sem mindig kap válaszokat tőlem.
-mosoly