Mármint a BDSM.

Kivülről tényleg olyan mocskosnak, betegnek, perverznek, erkölcstelennek tűnik?

Én emlékszem mág arra, amikor kivül voltam. Pedig már tíznél is több éve volt. Ugyan nem értettem, egyes emberek mit szeretnek benne, de se mocskosnak, se betegnek, se perverznek, sem erkölcstelennek nem tartottam, mindössze nem értettem. De azért azt el tudtam fogadni, hogy sok ember mégis szereti.

Legfeljebb én nem követtem a sodrást, nem ezt az életet éltem.

Az én életem másban tért el az átlagos hétköznapi élettől. Voltak, akik azt sem értették, de semmi késztetést nem éreztem arra, hogy nekikezdjek magyarázni a bizonyitványomat és kivont karddal védeni az életemet.

Mert az az én életem volt, nem másé.

Amit ennyire védeni kell, az már gyanús szokott lenni.
Aki ennyire véd valamit, az is. Mert mi van, ha a védelem nem védelem, hanem védekezés. Önigazolás.

Amikor szoros kapcsolatba kerültem a BDSM-mel, olyan platformokon meséltem magáról erről az irányzatról és persze a saját BDSM-beli életemről, ahol szinte egyáltalán nem volt ez ismert. Nem akartam senkit arról meggyőzni, hhogy az én életem a különleges, az én életem a normális, és az övék nem más, mint egy monochrom-szürke unalom. Elfogadtam, hogy én is más vagyok, ők is azok.

Nem öltek meg, nem hordtak le mindennek, volt, aki mellőzte az olvasásomat, ezt is megértem, de olyan is volt, nem is kevés, aki szintén szerette volna megérteni ezeket a dolgokat, ami nekem élvezetet jelentett. Ezek az emberek mind elfogadták a másságomat, mert elfogadtak ENGEM.

És ismertek annyira, hogy felmérték, sem beteg, sem mocskos, sem erkölcstelen nem vagyok, mindössze más, mint ők.

Talán nem csak az a lényeg, hogy mit mondunk. Lehet, hogy az is számit, hogy ki mondja??

No, ide lehet kommentelni.