… a

féltem,

az előző bejegyzés cime. Most, ahogy olvastam, rájöttem, hogy két jelentése is van.

1: én féltem valamitől … csak igy az ige múlt időben
2: én féltem őt … aggódok valakiért.

Belegondoltam. Mindkét jelentés igaz volt rám. Féltettem őt és féltem attól, hogy mi lesz, ha egyszer elveszitem.

Hát most már legalább legalább az utóbbitól nem kell félnem. Mert az bekövetkezett.

Ez van. Csak még kurva nehéz úgy szemlélni az életet, hogy legalább egy félelemmel kevesebb … Remélem, hogy egyszer oda is eljutok.

Most eszek sóskát. Egész jó lett. Senki nem szereti már úgy, mint én, savanyúan. Anyám főzte igy. Semmi cukor nélkül. Amikor először ettem menzán, megdöbbentem, hogy édes. Meg se birtam enni. Mintha valakinek a rántotthúst jól megcukrozva szolgálnák fel. Már most megeszem cukorral is … ha valahol az a kaja. De én sose főzöm úgy. Jó nekem az savanyúan. Mint régen, gyerekkoromban. Ha valakinek elmesélem, hogy főzöm, meglepődik. Mert errefelé mindenki édeskésen ismeri.

Pedig nem véletlenül az a neve, ami: sóska. És nem édeske.

Holnapra is maradt még egy adag.