nem
vissza akarok találni ahhoz a belső békéhez, amit az utóbbi években megszereztem és most pár nap alatt elveszett. ha nem sikerül, tényleg én döglök bele
nem hagyom, hogy engem bárki is bármibe belekényszeritsen
majd akkor adom el a lakást, ha ÉN jónak látom. ha sose, akkor sose. majd meglátom
mit nyernék vele? pénzt. azt igen. és még mit? biztonságot? milyen biztonságot nyernék én??? mikor eddig abban voltam, most meg nem.
most az itthon töltött minden percem egy szorongásban, vagy fogalmazzak pontosabban, rettegésben telik. nem érzem jól magam a saját életemben. a saját bőrömben
eddig mindenkinek csak adtam, vagy próbáltam segiteni. ezt nem is bánom. mert ez vagyok ÉN
nem az vagyok, aki bárkit is a tél közepén kibasz az utcára, vagy akárhová. akárki is az. akármilyen is az

és kinek tennék vele jót? magamnak? nem. hanem a gyerekem apjának. nagyon szép dolog?
a nagy lófaszt
mindent megbocsájtottam neki, amit ellenem elkövetett. de elfelejteni nem szabad. mert akkor rossz döntésekbe kényszeritenek bele

nem szabad elfelejtenem, hogy minimum 10 évig nap mint nap azzal zsarolt érzelmileg, engem meg a szüleimet is, hogy fogja a gyereket és elviszi magával, és soha nem tudom meg, hogy hová mentek. mert elveszi tőlem
hogy nem tudta volna megtenni? lehet. de egy anya ilyen fenyegetéskor kurvára nem tud észérvekkel mérlegelni. csak az érzelmek vannak meg a rettegés
tiz évig úgy dolgoztam, hogy nem tudtam, mire megyek haza….

és azt se szabad elfelejtenem, amit az anyámmal tett …

és azt sem szabad elfelejtenem, hogy a válás után még minimum 5-6 évig élt a házban… és amikor már nekem férjem volt más, nemhogy elhúzta volna a csikot, hanem akkor is fenyegetett és a végén a nyakamra hozódott még az anyja is, mert annak nem volt hová mennie, mert kitették az albérletből. és három évig ott élt. nem volt saját szobám már … mert a volt anyósommal aludtam egy szobában. mert se a gyerekem, se ő nem vállalták fel, hogy a mama velük egy szobában aludjon. mert hogy ők szeretnek maguk lenni. én nem????

ezeket én mind megbocsájtottam. de nem hagyom, hogy elfelejtődjön bennem.
senkinek nem tartozom semmivel

majd akkor adom el a lakást, ha nekem lesz kedvem rá.
és még a gondolattal sem vagyok hajlandó foglalkozni egyelőre.

ha állandóan azon jár az eszem, hogy mi lesz, mi lesz, nem fogom birni… és tényleg én dobom fel a talpam.

ahhoz meg semmi kedvem nincs még

ma megnézem, hogy meddig is érvényes az a kilakoltatási moratórium. mert tudom, hogy van olyan. még ebben az esetben is. én nem vagyok antihumánus önkormányzat, aki ezt nem veszi figyelmebe. én ember vagyok, lélekkel. és ezt a lelket meg akarom tartani lehetőség szerint tisztábbnak a feketénél … szeretnék nyugodtan aludni

nem várok ügyvédre. a dátum ismeretében én is meg tudok fogalmazni egy felszólitást. ha akarok
de majd azt is csak akkor, amikor kedvem lesz

addig meg nem csinálok semmit
illetve dehogynem. keresem a békémet, amit most teljesen elvesztettem. és ami miatt nincs olyan perce a napnak, hogy azt érezném: szép az élet

vissza akarom kapni ezt az érzést