Nem vagyok bátor

Egy éjszaka. Egyéjszaka. Ezeregyéjszaka. Mesék, csodák, remények. Csalfák és kemények.

Télen hófödte fák. Nyáron a nap tüze, éjjel a csillagok. A csillagom. Az az egy, ami fel van ragasztva a fa tetejére.

Apró percek. Tünékenyek, de kitöltik az életet, ha az ember ügyesen adja össze őket. Gyarló matematika kérdése, más nem. Ahogy az egy meg egy az kettő.

Körülöttem áll minden. Statikus állapot. Noha épp egy gyorsvonaton ülök, ami egyenletes mozgást végez egyenes vonalban, ezért nem érzékelem a sebességet. Mint az a liftes példa. Ahol csak a gyorsulást és a lassulást érzi az ember. A vonat halad valahová. Nem tudom, merre. De nem baj. Kiváncsian várom, mi lesz az eredménye.

Eddig egyenesen haladt az utam. Évek óta. Most kanyarodott egyet. Útelágazás. Akadnak ilyenek az életben.

Egy éjszaka. Egyéjszaka. Soha nem voltam barátja az egyéjszakának. Csak az éjszakáknak. Többnek. Néha persze egy is volt. De soha nem úgy indultam az éjjelnek. Hogy felkelek reggel és vége. Az egyéjszakák rosszabbak, mint a remények. Csalfábbak. Mert pár órára hitetik csak el, hogy szép az élet. Noha az nem ettől szép. Nem ettől lesz boldog az ember. Hanem az apróságoktól.

Most ülök a vonaton. Nézem a tájat. Ismeretlen. Akár félhetnék is. Mégsem félek. Nem azért, mintha olyan nagyon bátor lennék. Nem vagyok az.

Most ülök a konyhámban. Nézem a falat néha. Az első régi málló tapétacsíkot lehúztam. Azt hittem, rosszabb lesz, de nem. Pedig nem vagyok bátor.

Soha nem voltam.