Pu-239
Nem sokat érek vele, hogy jól saccoltam meg a plutónium felezési idejét. 20 000 évre taksáltam. A valóság 24 400 év.
Kicsit hosszú idő. De már mindegy. Elképzelhető, hogy a patkányok és a csótányok túlélik. És ővék lesz a világ. Lehet, hogy jobb is lesz. Úgy tűnik, hogy az ember nem érdemelte meg a Földet.
De mit is tudok én ezzel kezdeni? Semmit. Illetve legfeljebb annyit, hogy a nagy filozófikus gondolataim közepette nem foglalkozom azzal, hogy hideg van itt benn és meg fogok fázni. Noha módom lenne erősebbre venni a fűtést, vagy keresni még egy pulóvert.
És immár megint értelmet nyer az a rég-gyűlölt tanmese, aminek körülbelül ez a vége:
Kihül a reggelid …
A Zen történetekben általában először a vicces oldala, majd az elgondolkodtatós része ami meg fog.
Zen tanítvány: Mester, tehát a lélek halhatatlan vagy nem? Vajon túléljük-e a testünk halálát, vagy mi is megsemmisülünk vele együtt? Valóban újjászületünk? A lelkünk alkotóelemeire hullik szét, s úgy kerül vissza újra a körforgásba, vagy egységes egészként átkerül egy másik élő szervezet testébe? És az emlékeink vajon megmaradnak-e? Vagy talán az újjászületés elmélete hamis? Talán a keresztény továbbélés fogalma a helyesebb? És ebben az esetben a testünkkel együtt támadunk fel, vagy lelkünk egy tiszta szellemi, plátói birodalomba kerül?
Mester: Kihűl a reggelid.