Nem vagyok én jó háziasszony … Amúgy sose büszkélkedtem azzal, hogy az voltam valaha is. Azt gondolom, hogy nem én vagyok a lakásért, hanem az értem. Soha nem voltam kényszeres rendmániás. Ez vonatkozik természetesen az ágyamra is. Reggel felkelek, arrébb lököm magamról a takarót. És ennyi. Szégyen, nem szégyen, elég ritkán fordul elő, hogy szépen megigazitsam.

Persze azért néha meg szoktam, ha nagyon muszáj.

Hétvégén jön az az asszonyka, aki segit takaritani. Ő mindig megigazitja. Az ágy egyik felét persze nem kell. Mert azon ott egy szépen leteritett pléd, nem használja senki. A másik fele az én majomfészkem, odavetett takaróval, csálén álló párnával, egy zöldpulóveres plüssmacival, amit a gyerek adott pár hónapja. Szégyen, nem szégyen, felnőtt fejemmel egy maci van a párnám mellett.

Vasárnap megint jönni fog. És majd most a másik felét is meg akarja igazitani. Szégyen, nem szégyen, arra fogom kérni, hogy azt ne. Hagyja úgy. Azt majd én megigazitom. Valamikor. Az sem biztos, hogy vasárnap. Szeretném még egy ideig nézni.

Takarók egy halomban …