Az ember nem adhatja el a félelmeit. Vagy kezd velük valamit, vagy nem. De eladni nem lehet őket. Mert csak a papirt adtam el a betűkkel. De a vérikét nem. Az mindvégig itt volt a tudatos és tudattalan határán imbolyogva. De mindvégig velem. Hát akkor a tudatomba is gyere vissza vérike. Már nem félek tőled.

Kurva életbe..

Nagyon hülyén nézne ki, ha most azt mondanám, hogy voltak ebben a blogban jó dolgok is? Nem. Már annyiszor szidtam magm érte, néha dicsérhetem is.

Nem biztos, hogy célszerű az ember életéből tíz évet time lapse módon két hét alatt végigélni …
Persze az örömek is koncentráltan jönnek. De a szenvedések is.

Unom a fejléc képet. Ugyan gyönyörű és sokat dolgoztam vele, de olyan … hogy is mondjam … ósdi. Azt sugalmazza, hogy itt már minden legalább ezer éves, velem együtt persze és ez az a hely, ahol már a fű se nő.
És még a blog új címéhez sem illik.

Na jó. Ezen legalább segítettem. Bár sem cukorszirupos, sem vitriolos, azaz kénsavas képet nem volt könnyű szerezni. Főleg olyat nem, amit vért izzadva körbe lehet vágni.