„Nem volt beszélgetés. Nem volt udvarias társalgás, Terry, Victor és én egyszerűen felálltunk, és megköszöntük Lomax-nek, hogy időt szánt ránk. Ez volt a legmegfelelőbb metafora. Az ideje. Nem kellett jogásznak lennem ahhoz, hogy rájöjjek, hogy egy fiatalabb, tapasztalatlanabb birót biztosan megszorongattak volna azért, amit Lomax tett.

Hemmerson szerint talán mindez egy karrierje vége felé közeledő, fásult biró döntése volt. Egy biróé, aki már nem törődik a rendszerrel.

Szerintem viszont nem. Amit én láttam, annak semmi köze sem volt a biró apátiájához. Éppen ellenkezőleg. Én egy olyan férfit láttam, aki egy egész élet tapasztalata jóvoltából tökéletesen megértette a rendszert. Megölelte. És tudta, ha muszáj, egy kicsit rá is hajolhat. Mint egy régi barátra.

És ezért örökre hálás leszek neki.”

(Részlet Howard Roughan Vakjátszma cimű könyvéből)

Nem tudom, mi lesz a könyv vége. Most olvasom. Egy jól megirt thriller. Még bármi is lehet a csattanó.

De ezt a bekezdést olvasva minden ok nélkül folyni kezdtek a könnyeim. Mert számomra csak egy dologról szól … Amiről az egész életnek kellen szólnia.

A valódi igazság mindenekfeletti tiszteletéről.