Valami teljesen más érzés. Más, mint évtizedeken keresztül. Lassan eltűnik az a görcsös ragaszkodás. Az a szinte mindenáron érzés. Ami tönkretett. Ami elhomályosította a látásom.

A világ tele van mostanában szép dolgokkal számomra. Még a rosszban is megtalálható a jó. Bár ez így hamis, mert nincsenek sem rossz, sem jó dolgok. Olyan nagyok. Sok apróság van. Mindben van jó és mindben van rossz. A művészet megtalálni a jót. Azt élvezni. Addig, ameddig tart. És elmúltával nem perlekedni az élettel, hogy miért? Tudni, hogy jön még jó. Ha bezárom a szemem, nem fogom észrevenni. Magamnak ártok.

Az első lépés a nem-ragaszkodás megértése volt. Nem azt jelenti, hogy nem szeretem az embereket. Sőt. Épp az ellenkezője. Sokat segített. És kihúzott belőlem egy régi tüskét, amit kamaszkoromban szúrt belém valaki. Öt nap után egy sommás véleményt kaptam tőle: én nem szeretem az embereket. Addig nem gondolkoztam ilyenről. De a legfogékonyabb és legsérülékenyebb koromban mondta. Nem így kellett volna fogalmaznia. Mert szó szerint értettem. Vagy félreértettem. Már mindegy. Így nem volt igaz.

Nem az embereket kell szeretni. Hatmilliárd embert nem lehet szeretni. De meg kell próbálni a környezetemben lévőkkel megértőnek, toleránsnak lenni. És elfogadni őket olyannak, amilyenek. Mert én is ezt szeretném visszakapni tőlük. Ez az emberek iránti szeretet.

Nézd a köveket. Micsoda harmónia. És micsoda stabilitás.