Kivánlak, Uram.

Mindig is kivántalak, amióta megismertelek az éter hullámain keresztül.

Amig nem találkoztunk, nem volt nekem másom, csak pár fénykép, összesen öt. Minden este azokat nézegettem elalvás elött. És gyönyörködtem Benned. Amikor elöször megláttam az arcod fényképen, azt gondoltam, hogy nagyon jóképü vagy. És én szerencsés vagyok.

Emlékszem az éjjelekre, amikor fél ország távolából vártalak, hogy feljöjj még éjjel a csetre és válthassak pár kedves, gyengéd szót Veled. Arra is emlékszem. hogy megkértél egy idö után, hogy éjjel fél egykor csörgesselek meg telefonon, hogy el ne aludj 🙂

És arra is emlékszem, amikor elöször beszéltünk pár percet telefonon egy éjjel, mindketten zavarban, alig tudtunk egy-egy értelmes mondatot kimondani. És emlékszem, amikor elöször meghallottam a hangod … és csak csodáltam, hogy milyen kellemes és mély zengésü, milyen férfias. És boldog voltam az éjszaka lopott percekért, melyben csak enyém voltál, Uram.

Nem szólitottalak akkor még igy, azt sem tudtam, hogy mit jelent. De valahogy már akkor is uralkodtál rajtam. Eröddel, határozottságoddal. Elalvás elött mindig néztem azt a pár fotót. Az adott eröt elviselni a következö napot. És mindig ugy aludtam el, hogy puszit adtam a telefon kijelzöjén megjelenö fotódra …

Szeretlek, Életem.