(Waters „Hely a csúcson” blogjához)

Igen, talán nöként eljutottam egy csúcsra, amire a régi korok nöinek nem sikerült. Boldog voltam én, boldogok voltak a szüleim is.

Elöször azt hittem, hogy jó lesz ott lenni. Aztán évtizedek lelki magánya rádöbbentett, hogy nem. Hiába voltam én a csúcson. Egyedül voltam.

Egyrészt képtelen voltam ott egyedül lenni. De a társaimat valamiért nem tudtam (talán nem is akartam?) felengedi. Igy egyre magányosabb lettem és egyre öregebb.

Nem találtam mintákat, mert nem voltak ilyenek a lelki örökségem tarsolyában. És magam se tudtam lenni az új élet szabálya. Én már biztos nem jutok el a Homo Universalis szintjére – ezt el kellett fogadnom.

De fájt a magány a csúcson.
Fájt az egyedüllét.

Igy csak egy választásom volt: elhagyni ezt a csúcsot és visszamenni az emancipáció elötti kor értékeihez, szabályaihoz. Azokhoz, amiben a férfi az úr, ö van a csúcson. Visszatalálni egy korszakkal régebbi kapcsolat-mintához. Ahol nem vagyunk egyenlöek. Ahol egy férfi uralkodhat fölöttem. Visszatalálni egy igencsak konzervativ párkapcsolati modellhez. Mert ez nekem biztonságot ad. És boldogságot.

Nem vagyok ugyan már a csúcson. De nem bánom. Mert most boldog vagyok 🙂