az introverziónak is megvan a maga oka
össze kéne szedni, hogy mi történt az elmúlt évben és mi történt az elmúlt napokban.
lett egy új szobám, ami lényegében már be van rendezve, még néhány apró simítás hiányzik, hogy olyan legyen, amilyennek én szeretném. régen soha nem volt két szobám. kicsi korom óta. egy volt, az az enyém volt, az én holmijaimnak, az én ágyamnak – milyen furcsa, hogy szinte mindig más szobában aludtam, de az nem volt az enyém -, de a szobáim úgy helyezkedtek el, hogy a ház közepén voltak, azaz átjáróház volt mindenkinek…
nem volt magánéletem. szinte sosem.
amikor már anyám sem élt, lehetett volna saját szobám, de mégsem lett. mások prioritást élveztek. és a végén még az ex anyósom is velem aludt évekig egy szobában. ez nem panasz, csak ténymegállapítás.
itt a lakásban már eljutottam odáig, hogy saját szobám sem volt, ahová behúzódhattam volna néha, hogy magam legyek. persze a hálószobában aludtam, de az sem volt magánszféra. a pasik miatt.
napközben meg akár este, éjszaka a konyhában voltam, ez volt az „enyém”, de a lakás elrendezése miatt ez is csak átjáróház volt mindenkinek. csak az éjszakák voltak az enyémek. de persze azok is csendesen, hogy másokat ne zavarjak.
az alkalmazkodás csimborasszója. nulla saját tér. kicsi korom óta. lehet, hogy ezért zártam be a lelkemet magamba? mert ott legalább egyedül lehettem végre. az introverziónak is megvan a maga oka. ha nem tudtam az ajtót zárni, akkor zártam magamat.
amikor végre elköltözött innen az utolsó pasi, fellélegeztem. a hálószoba az enyém lett. egy ideig. mert lett valaki, aki egyre több időt töltött nálam, az egy napos hétvégékből már négy naposak lettek. és megint nem az enyém volt a szoba.
aztán ez is elmúlt.
azóta jól érzem magam a hálószobámban. senki nem hiányzik oda. főleg nem tartósan. de már sehogy sem.
már a konyhám is az enyém. a gyerekek néha eljönnek, elhozzák, amit vásároltak nekem a boltban és ennyi.
a kis szoba, ami számomra 15 évig nem létezett a lakásban, végre az enyém. oda régen csak akkor tettem be a lábam, ha szóltak, hogy csukjam már be az ablakot, mert vihar lesz és nehogy beessen az eső.
na most már az is az enyém. egy rekamié, amit örököltem, egy íróasztal, ami sajnálatos módon fehér – kicsesztem vele, mert vettem rá egy régi terítőt, aminek a színe harmonizál a rekamiéval -, a többi az fa, borovi fenyő és rattan. természetes színek harmóniája. jó körülnézni.
végre az egész lakás az enyém. mind a 42 négyzetméter. dúskálok a térben.
befejeztem egy elavult kapcsolatot, aminek már semmi értelme nem volt. ez is nagy pozitívum.
az elmúlt napok nem túl érdekesek, a nagyját végigaludtam, vagy filmet néztem vagy játszottam. néha ettem is.
élvezem magam körül a csendet. ezt már senki ne zavarja meg.
az álmaimban néha még mindig pakolnom kell, valami rendet varázsolni a rendetlenségből, kidobálni minden felesleges kacatot, amivel a családom az életük/életem során telezsúfolta.
az a tizenöt évvel ezelőtti öt nap alatt muszájból lezavart költözés még mindig kisért az álmomban. az feldolgozásra vár. mert nagyon kicsesztek velem a gyűjtögetéssel. a családi jelszó az volt: nem kell kidobni, jó lesz az még valamire.
Anya, Apa, nagyon kibasztatok akkor velem. a napi egy vagy két nagy konténer zsákszámra vitte a pénzemet és lógott a belem, hogy mind azt a lomot eltakarítsam, amit összeszedtetek. nem volt időm válogatni, hogy mi lehet még értékes és mi nem, kizárólag a célszerűség vezényelhetett. nem lehet véletlen, hogy még a családi fényképalbumok is a konténerben landoltak.
abba az öt napba majdnem belepusztultam. minden téren. amíg ezt meg nem tudom bocsájtani nektek, fogok még néha kuplerájt ganajozni álmomban …
tanultam a hibátokból. én már ilyet nem hagyok a gyerekemre.