csomagban a Pixiről:
megint törölnöm kell a Pixis blogjaimat, mert olyanok vesznek magukra bennük dolgokat, amik nem nekik szólnak. na mindegy
Kesztyűk a blogokban
Hogy lehet olvasni blogokat?
Kétféleképpen.
Az ember azt keresi, amivel egyet tud érteni. Ebből születnek a „jó” kommentek.
Vagy azt keresi, amivel egyáltalán nem ért egyet. Abból meg az okoskodás, cseszegetés születik.
Sok évig a második módszert használtam. Nem volt okos ötlet.
Az első sokkal többet ér.
Ha olyan blogot találok, ami tetszik, esetleg hozzászólok, de néha elég a lájk is.
Ha olyat találok, amivel egyáltalán nem értek egyet, azt elolvasom, magamban megfogalmazom, hogy mit írnék, majd felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e.
A válasz az, hogy nem.
Nem minden kesztyűt kell felvenni. Mert a legtöbbet nem nekem dobják.
különbségek
van ugye az orvostudomány. kénytelen vagyok onnan kiindulni.
egy belgyógyász el tud látni nőt és férfit is. és az is mindegy, hogy ő milyen nemű
egy sebész ugyanígy.
a kórboncnoknak meg már tökmindegy. a halottnak meg még mindegyebb
az a lényeg, hogy jó szakemberek legyenek
de van nőgyógyász és van andrológus. a nemük szintén mindegy
csak az nem mindegy, hogy milyen nemű pácienst vizsgálnak. szerintem ennél több különbség nincs férfi és nő között.
szimpi-frász
a Pixin új betegség ütötte fel a fejét. a szimpi-frász.
most akkor már ne merjek senkit szimpatikusnak jelölni? mert mi van, ha az én meggondolatlan jelölésem vágja el egy bimbózó kapcsolat alapjait?
nem érdekel. nem sok embert jelölök szimpinek, de annak mind oka van. és akinek ez bármi gondot okoz, az menjen ki a füstölőbe és álljon a szalonnák meg sonkák közé, hogy ne romoljon tovább az amúgy sem intakt fantáziája.
hátha a füstölés még segit. de előtte azért biztonságból jól sózza meg magát.
nekem elfogyott
milyen sokszor tévedek, amikor feltételezem, hogy az emberek értelmesek és különbséget tudnak tenni, szükség esetén tesznek is az absztrakt és konkretizáló gondolkodás között.
én már nem leszek tűzoltó, se katona, de még vadakat terelő juhász se.
csinálja más, akinek még van energiája rá.
nekem elfogyott.
mese a meséről
volt egyszer régen egy társasági este. nem voltunk sokan, hat-nyolc ember?
mind hasonló szakmában dolgoztunk. kollégák voltunk. eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk.
nem emlékszem már, hogy jött fel a téma … de a háziasszony arról kezdett el beszélni, hogy milyen meséket talál ki a kisfiának, aki körülbelül 5-6 éves volt. a mesében volt egy hópárduc meg egy oroszlán. és arról panaszkodott, hogy milyen nehéz volt kitalálnia egy olyan helyzetet, ahol a hópárduc és az oroszlán találkozhatnak, merthogy a valóságban talán teljesen más területen élnek és nem sok esélyük van összefutni.
itt elmesélt egy számomra nyakatekert magyarázatot, hogyan hozta össze a mesében a két állatot.
ültem és eszembe jutottak gyerekkorom meséi. Hófehérke a hét törpével, Csipkerózsika és hasonlók. és Piroska a nagymamával meg a farkassal.
már akkor sem bírtam tartani a pofám, ha hülyeségeket hallok és azt mondtam neki:
– Márti, figyu csak. te ezzel a realitást kereső hozzáállásoddal magát a mesét, a meséket nyírod ki. és persze a gyereked fantáziáját. vajon mit kezdenél a hétfejű sárkánnyal? azzal indítanád a mesét, hogy kisfiam, ilyen nem létezik?
na ez volt az a konkrét társasági összejövetel, (valakinek épp ma este írtam róla) amikor elhatároztam, hogy a későbbiekben csak olyan társaságba fogok járni, ami nem tartalmaz hülyéket.
azóta is tartom magam hozzá.