Edna és James
Edna és James Williams huszas éveikben házasodtak össze. Nagy szerelem volt az övéké. Mindketten úgy gondolták, hogy örökké fog tartani.
Ednát és Jamest a sors sajnos nem áldotta meg gyermekkel. Nem volt, akit neveljenek, akiről gondoskodjanak. Pedig mindketten több gyermeket szerettek volna, de a az évek múltával már egy is boldogságot jelentett volna.
Edna és James gyermek híján végül egymást kezdték el ‘nevelgetni’.
– James! Már megint mindent széthagytál magad után. Pakolj el, mert idegesít.
– Edna! Minek vetted meg nekem a tizedik kötött pulóvert is, noha már mondtam, hogy nem szeretem az ilyeneket.
És így tovább.
A valaha volt nagy szerelem megfakult. A kapcsolat mindkettejük számára viselhetetlenné lett. Végül úgy döntöttek, elválnak. Edna még a férje nevét sem tartotta meg, lánykori nevén, Edna Riverként élt tovább.
Eztán soha nem találkoztak már.
Nem mindig áldás az öregség. James a kor előrehaladtával egyre betegesebb lett, de a legrosszabb a memória romlása volt. Elvesztek a tegnapi emlékek, majd a régebbiek.
Edna sorsa sem alakult jobban. Már szinte csak a gyermekkorára emlékezett.
Edna és James végül mindketten bekerültek egy-egy, démenseket gondozó idősek házába.
Csendben teltek a napok. Mindketten szerették a természetet, szivesen üldögéltek a kertben a virágok illatát élvezve.
Egyszer Edna meglátott egy idős férfit, aki szimpatikus volt neki. Addig nézegette, amig ezt a férfi is észrevette és a következő nap a kerti pihenés idején odahúzta a székét Edna mellé. Beszélgetni kezdtek. Leginkább a gyerekkori emlékeikről volt szó.
Ez a kerti csevegés szinte rendszerré vált az életükben. Már mindketten várták.
Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze a másik nevét.
Aztán egy jobb napon, amikor Edna agya kissé fényesebb volt, a kezét nyújtotta a férfinak és ezt mondta boldogságtól csillogó szemmel.
– Azt hiszem, hogy még nem mondtam meg neked a nevem. Edna vagyok.
A férfi szerelmes tekintettel megcsókolta a kinyújtott kezet.
– James.