Olvasgatom a neten a blogokat … egy kávéval a gyomromban, hátha nekem is használ … nem itt, mert mostanában itt nem igazán … bár néha néhányat igen.

És találok valamit, ahol görgetem lassan lefelé a csúszkát, szemezgetem a posztokat sorban, és egyszer csak furcsa érzésem támad: a történet nem ugyanaz, de mintha a saját szavaimat, saját gondolataimat, beszédfordulataimat olvasnám vissza, mint egy tükörben a képernyőn …. Istenem, de ismerős …

Mennyi a különbség, de mégis az az érzésem, hogy rengeteg dologban olyan, mint én.
A kategórián-kivüliek közül, akikre igazán egyik gúnya sem illik, csak azt érzik, hogy épp jó helyen vannak itt … akik nem switchek, de főleg nem bizonytalanok, inkább biztosak abban, hogy van egy klub a láthatatlan világban, a neve Harcosok klubja, ők odatartoznak ..

Harcolni kell, harcolni jó.

Csak néha kurvára fárasztó. És olyankor felrémlik az ember agyában, hogy fel kéne adni már … mindent. A harcot, az életet … Jó lenne pihenni. Talán akkor nem fájna annyira a sok seb, amit a harcokban szereztek.

Pár perc vagy óra álmodozás a nem létező nyugalomról, a harc-nélküli életről … Vajon létezik olyan nekik? Valószínűleg nem. Nekik nem osztottak le bizonyos lapokat számtalanul. Csak egyet kaptak belőle és mint értékes Jolly Jokert szorongatják a kezükben. Mert ebből csak egy van és meg kell tartani a Játszma végére. Amikor már a Halál lesz az ellenfél. Csak akkor lehet kitenni az asztalra, mint végső adut. A Feladás lapját.

Aztán elolvassák, amit irtak, megtörlik a homlokukat vagy a szemüket, kinek mi passzol jobban. És mennek tovább.

megint megmarad
egy szakajtó ölelés karomban
hátha majd kell másnak
ha nem
megtartom magamnak
és magamat ölelem

igaza volt annak az asszonynak. revans nélkül nem megy. nem lehet befejezni.
lássuk csak. elég lesz-e a fantáziában. reméljük
valahogy mozgásképtelenné kell tenni. de hogy?
a bilincs? ugyan már. az csak egy játék. biztonságos. saját maga is ki tudja kapcsolni, ha baj van
kötél kell. de az nincs. milyen jó lenne most az a tíz méter, amit egy kávézásért kapott volna. azért még el lehet képzelni. mert a kötél beszerezhető
hozzá kell kötni valamihez. hogy ne tudjon szabadulni
már tudja is, hogy mihez. na ott aztán vergődhet
és mit akar még csinálni vele? hát nem sokat
csak ütni
ütni
ütni
még mindig ütni
mivel? a korbács? ugyan már. az is csak játék. valódi meg nincsen. csak egy háziasszony …
mi van? mi lenne? fakanál. tele vele a konyhaszekrény fiókja. ha eltörik pár, marad elég
elképzeli ott megkötözve
és üti
üti
üti
még mindig üti
és látja, amit vörössé, majd lilává válik a bőr
duzzadó hurkák, összevissza. úgysem tudna sorban ütni
csak ahogy jön
mert már nincs teljesen magánál
és csak azt várja
hogy mikor reped szét a bőr

és nézi, amint a foszlányok közül
cseppenként kezd folyni a vér

aztán abbahagyja

már nem az a kérdés, hogy meg merné-e tenni
hanem az, hogy képes lenne-e
abbahagyni

Köszönet ezért a mosolyért

Valamit elvettek tőlem
Ez volt az utolsó lehetőségem
Most nem tudom, hogy sírjak
vagy nevessek az egészen

Visszapörgeti magában az utolsó játék szavait.
Már minden szó hamis.
Mint egy vén ripacs, ki ezredszer is kiáll a színpadra és kántálja a megtanult szerepet. Lélek nélkül, minden nélkül.
Önmaga előtt volt már hiteltelen.
Tudta, hogy az lesz.
Próbajátéknak tekintette, hogy tudja-e még csinálni, újra, úgy, mint eddig, élveztettel, mindkettőjük örömére. Nem tudta. Hamis volt minden szava.
A másik nagyon elrontott valamit. Megérintette benne azt, ami tényleg tilos. Pedig ő szólt, még időben. Hogy azt nem.
Feladja. Minek kínlódjon tovább? Öreg már a ripacskodáshoz. És nem is a stílusa.
Nem a játékhoz öreg még. Ahhoz talán sose öregszik meg. A játszó ember addig létezik benne, amíg él.
De soha nem volt ócska ripacs. Nem most fogja elkezdeni.
Mindig vigyázott a stílusra. Legalábbis a játékban.

Még pár nap. Aztán összehoz egy semmi szöveget, hogy meglegyen a kétszáz karatkter. És elkezdi a nyugdíjas éveket. Az e-mail cime már napok óta a mailer deamon martaléka. Három levélből már nem lehet várat építeni. Másból sem. Közben egy verssor jár a gondolatai peremen.

‘Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját’

Miért ez? József Attila. Soha nem szerette.
Már tudja.
Mosoly lesz az egész arca.
Ezt a költőt is át fogja értékelni.
Köszönet ezért a mosolyért. Isten áldjon meg, József Attila.

Machismo. Azaz férfibüszkeség …

Megmondhatja-e a szub férfi a dominának, hogy mit tegyen?

Azt gondolom, hogy ez is csak úgy kezdődik, mint egy szokvány, emberi kapcsolat. Leülnek, beszélgetnek.
Persze később kibővül a vágyak kölcsönös felsorolásával. Amiből a két fél összeállít egy „étlapot”, úgy, hogy a benne lévő dolgok mindkét fél szájízének megfeleljenek. Ez egy keret, egy alap, amihez – leglábbis az elején – célszerű mindkét félnek tartania magát. A határok tágítása még ráér.

Aztán kezdenek találkozni. És ha megvan valamiféle szimpátia mindkét részről, akkor belekezdenek a játékba. Ez a két fél közös megegyezésben összeállított listáján alapul.

De az adott napi értendet már a domina állítja össze … Mindkettejük örömére. De saját döntései és felelőssége alapján.

Jó esetben működik. Rosszabb esetben meg nem, és például odáig vezethet, hogy a reménybeli szubból kibújik a macsó, a férfibüszkeséget hangsúlyozó szöveggel.

Amivel persze nincs is semmi baj. Tisztelem a férfibüszkeséget.
De akkor minek keres dominát magának?

Az, hogy a játék időtartamára rendelkezésemre bocsájtja magát, nem azt jelenti, hogy bármit megtehetek vele.
Sem a testével, sem a lelkével.
Csak olyat tehetek, amivel nem okozok semmi valódi sérülést. Amit egyikünk sem kivánna.
Sem neki.
Sem magamnak.
Sem testileg.
Sem lelkileg.
Sem neki.
Sem magamnak.

Ez meg a női büszkeség. Erre nem találtam olyan szót.
Ez csak úgy van.