Napló a múltból 3.
III. 1915. január 14. A környék halálos hallgatásba burkolózott. Kimozdulni már két hete nem lehet. János bácsit egyszer leküldtem az állomásra újságokért, levelekért, fél napba telt mire megjárta. A vicinális is rendszertelenül jár. összel négyzet alakú hófogókkal szokták védeni a pálya két oldalát, kockás hegyoldalak közt fut a vonat. Jó a hó ellen, tavasszal megszüri az olvadó hólé hozta gallyakat, kimosott földet. Ezen az öszön a háborús felfordulásban meg – felejtkeztek róla. Csak a tavalyi korhadt, romlott rözsekötegek védik a keskeny sínpárt. Ha nincs szél, megteszik a magukét, de ha zúgni kezdenek a hegyek, embermagas torlaszok nönek a kanyarokban. Takarításra, napszámra kevés az ember, ki katona, ki pedig fát dönt a hegyekben tavaszra. Legyen majd miböl talpfát, pallót, deszkát szabni a fürészmalomban. Így pályatisztításra alig akad jelentkezö. Mert én túl sokat fizetek nekik. „Ajnározom a parasztokat.” Ahogy Zohonczy mondta tapintatos szemrehányással a hangjában. Kár a gallyat is csak úgy nekik adni. Juttat ö a községiböl eleget. Juttat, igaz, beszéli azt az egész falu, még nekem is a fülembe jutott, hogy mi ára van annak. Zsuzska mindig tárgyilagosan, felháborodás nélkül számol be a falubéli pletykákról. Természetesnek tartja a dolgok ilyen állását. Ha nem a jegyzö, akkor a pap, vagy a pópa. Szegény ember, ha lehet, kikerüli, ha nem, elszenvedi öket. Tudom én, a jegyzö úr óvatos szóvirágai más szándékokat is rejtenek. Az öszön többször is tiszteletét tette a kastélyban. Segítségét ajánlotta egyedüllétemben, hisz az a ravasz zsidó bármikor félrevezethet egy tapasztalatlan fiatalasszonyt, célzott Goldmanra. Ám ö mindenben mellettem állana, hogy mi mindenben, arra üres vidéki bókjaiból következtethettem csak. Meg abból, hogy Zsuzskával szemben korántsem volt ilyen tartózkodó, ha rájött a kangörcs, minden lehetö alkalommal, alaposan végigtapogatta, neki nem kellett bókolni hozzá. Nem tudta persze, hogy én minderröl azonnal tudomást szerzek. Még hívta is, szolgálna náluk, az anyjához is közelebb lenne. Utoljára megköszöntem irántam való jóindulatát, de boldogítaná szakértelmével a gondjaira bízott községet, a szeszfözdével meg a fürészmalommal magam is megbirkózom. Vagy értett belöle, vagy a hó riasztja el az úttól, de az óta nem jön. Hát kimozdulni nem lehet, híreket nem kapok. Hogy elüssem valamivel az idöt, átrendezem a kastélyt, immár harmadszor. János bácsi szuszogva hordta, terítette a szüztiszta hóra a szönyegeket. Nem örül a váratlan jött feladatnak, heverne inkább. Érdekes, hogy az emberek a munkát, mint a boldogság forrását, milyen kevésre értékelik. Órákig verte öket a bajusza alatt morogva, hangosan nem mert káromkodni. Mégiscsak ö az egyetlen férfiember a házban! Csak akkor békült meg, mikor ebéd elött megkapta deci pálinkáját. „Megérdemlem, bizony!” A lányokkal délelött sarkig tárt ablakok mellett a bútorokat tologattuk, fényeztük, a könyveket poroltuk. Mikor végre befejeztük a friss hó illata keveredett a ropogó fenyögyújtós gyantaillatával. Ezúttal magam is a konyhában ebédelek a cselédséggel. Az ebédlöben mindig elöttem van I. üres karosszéke. Evés közben a két lány kiejtését javítgatom, folyékonyan be – szélnek magyarul, nem is értik, mit akarok tölük, jó ez így nekik. Esténként Zsuzskával beszélgetek, hat osztályt végzett, de a világról oly keveset tud. Karácsony óta viszonyunk teljességgel megváltozott. Üres óráinkban, amiböl pedig böven van, most már rendszeresen tanítom. Egyre inkább társalkodónövé válik mellettem a kis cselédlányból. A lányok ijedt tisztelettel nézik, no meg némi irigységgel. Csak János bácsi dohog: „Pesztonka az, nem kisasszonka!” Kapcsolatunk más része persze titkolt, de nem oly nehéz feladat a háznép szeme elöl elrejteni. Természetes ösztöneim I.-hez húznak. De más férfihoz nem. Rideg, számító önzésük, az üres széptevésük mögött megbúvó brutalitás undorral tölt el. Sokkal közelebb érzem magamhoz Zsuzska természetes ártatlanságát, a Szokások és az Erény által nem korlátozott örömvágyát. Félénk kíváncsisággal fedeztük fel egymás, s a magunk testét. Azt gondolnánk, a saját testét mindenki ismeri, pedig nem így van. Az apró fül rózsaszínje csak a hajfürtök rejtekében, vagy a kalapfátyol által fedve nyeri el izgató szépségét. A nyak karcsúsága és fehérsége csak a vékony selyemszalaghoz, gyöngysorhoz, vagy nyakékhez mérhetö. Ujjaink hosszúsága csak a zongora elefántcsont, ébenfa billentyüin ötlik szemünkbe, ahogy a csukló törékenységét is csak a csókra nyújtott kéz kecses íve mutatja meg. A derék vékonysága csak a füzö szorosságával, vagy a szoknya egyenes esésével vethetö össze. A combok teltségét, fehérségét csak a harisnyakötö fájdalmas szorításának vöröslö hurkái fedik fel. A hasított szoknya alól kivillanó boka a mohó férfiszemeknek olyannyira tetszö filigrán vékonysága csak akkor tünik fel, ha megbicsaklik séta közben, és a széptevö gavallérok versengve ajánlják a langyos vizes borogatást rá. Természetes szemérmünk a test szépségét rejtettségéhez, titkosságához méri. A mohón vetköztetö férfiszemek valójában a ruhák ingerlö domborulatait kutatják, és a fantázia gyakran izgatóbb számukra a csupasz valóságnál. – Olyan szép vagy! – simítja végig a kád mellett a hátamat Zsuzska. Hüvelykje pontosan követi a gerinc ívét nyakszirtemtöl apró popsimig. Olyan fehér, törékeny és védtelen vagyok, gondolom. Igen, olyan munkátlanul karcsú és puha, mint az üvegházban nevelt virág, amit a legkisebb szellö is kettétör. – Gyere, fürödjünk együtt! – fordulok hozzá. Szoknyája megakad izmos derekán, nagy, kerek fenekén, úgy kell átsegíteni rajta. Combjai teltek, vádlija formásan domborodik. Egyforma magasak vagyunk, de robusztusabb felépítése mintha növéremmé tenné. Derekánál húzom magamhoz, altestünk egymáshoz simul. Szemérme úgy ugrik elöre, hogy forróságát én is érzem. Közelröl nézzük egymás arcát, szánk még nem forrt édes, nedves csókba össze. Zsuzska mosolyra húzott ajka meg-megrándul. Rózsaszín nyelve végigsimít gyöngyfogain, megnedvesíti a téli széltöl cserepes ajkait. Szemében huncut várakozás, boldog kívánság bujkál, barna szemöldöke magasba ívelödik. Óvatosan érintem meg ajkát, csak nyelvünk hegye játszik, fogaink koccannak – felhúzott ínyü kutyakölykök hancúrozása. Kezem felkúszik a bö ing alatt széles hátára, gömbölyü vállára. Zsuzska nyakamat, fültövemet csiklandozza csókjaival. Megszabadítom ingétöl és anyaszült meztelenül állunk egymással szemben. Két lánytestvér, pajtások, féktelen nimfák, akiknek nincs titkuk egymás elött. A férfinép irigy tekinteteitöl rejtve, a maguk örömére tárhatják ki magukat egymás kutató kezének. Lassan, komolyan ereszkedünk a széles, öblös kádba. Zsuzska összezárt, felhúzott térdei sem képesek elrejteni a víz színén ringó, telt kebleit. Szétnyitott lábaimat kerek csípöje mellé simítom, épp elférünk. A víz kettönk testét befogadva sokkal magasabb, mint máskor, elborítja mellemet, csak két pici bója ágaskodik a felszín fölött. Lejjebb csúszom, és Zsuzska kinyújtott lábfejére ülök-fekszem, lehunyt szemmel ringatózom. Érzem a lábujjak fenekem alatt táncba kezdenek, igyekszem úgy helyezkedni, hogy simogatásuk elérjen ölemig. Zsuzska kebleit, barna mellbimbóit becézgetem, víz alá nyomom, felugranak, egymáshoz simítom öket, lágyan eltávolodnak. Két kéz fogja át popsimat, segít a ringatózásban, szinte ráültet a lábujjára. Börünk lassan átveszi a víz melegét, kipirul, puhává, érzékennyé válik. A gomolygó göz elkendözi elölünk a ledobált ruhákat, a fogason lógó köntösöket, fehér, damaszttörülközöket. A tükör elötti tégelyeket, fogport, fogkefét, az I.-t mindig hüséggel váró borotvaszappant, tálkát, pamacsot, borotvát. Egyedül vagyunk. A víz zöldes a fürdösótól, illata bódító. Kezembe veszem a lila, orgonaillatú szappant, és gondosan mosni kezdem Zsuzskát. A kád szélére emelem karjait, hosszan idözöm hóna aljának sürü rengetegében. Nevet, csiklandozom, mondja. Lassan haladok lefelé, az érzékeny bimbókat vastag, fehér habbal koszorúzom. Feláll, hogy altestét, combját, hátulját is beszappanozhassam. – Tedd fel a lábad, így nem férek hozzád. – próbálok befurakodni telt combjai közé. Öle síkos és fehér a sürü habtól, a szappan fürgén csúszkál, bebújik popsija vágatába, elölröl simogatja. Zsuzska lehunyt szemmel, ringatózva élvezi mosdatását. A szappan meleg, kerek sarkát a résnek feszítem, ujjammal segítem útját beljebb. – Olyan bö vagy, hogy odabent is megtisztogathatnálak vele. – Más való oda. – nevet, és elkapja a kezemet, a szappan halk csobbanással tünik el a vízben. – Az most nincs, elégedj meg a kezemmel. – nevetek vissza. A habot szétkenem a combján, fenekén. Masszírozó ujjaim mindent megtalálnak, felderítenek. A víz vékony patakokban mossa le róla a szappant. – Olyan jó illatod van. – simítom arcomat feketén csillogó öléhez. Aztán én következem. A kád szélén ülök, Zsuzska nyitott combjaim közt térdel a vízben. Sima, puha keze egyetlen porcikámat sem hagyja ki, nem gondatlanabb nálam. Mire befejezi, hidegnek érzem a vizet lángoló börömhöz képest. Felajzott testünk még a puha damaszt érintését is durvának érzi. Kipirult börünknek a kályhában ropogva égö fahasábok árasztotta melegben nincs szüksége ruhára. Törvényen kívüli világunkban a Szemérem sem parancsolja elrejteni testünket. A Civilizáció most odakint maradt a hó alatt alvó férfi nélküli falvakban. A fedezékekben, bennük a fürdés nélkül összebúvó, orrfacsaró dohány és izzadtságszagot árasztó katonákkal. Idebenn nincsen hó, nincs véres öldöklés, nincsenek csendes-alázatosan kérö cselédek, csak két növér, akik egymásba kapaszkodva keresik boldogságukat. Hanyatt fekszem az ágyon, alulról nézve a mellettem térdeplö Zsuzska lágyan ringó, súlyos kebleit. A tallérnyi bimbók felfelé ágaskodnak vékony ujjaim szorítása nyomán. Zsuzska börén az orgonaszappan keveredik a fenyöillatú fürdösóval, bozontja puha selyem a tenyerem alatt. Keze lapos hasamra simul, lábaim közé siklik. – Megvagy! – ejtem fogságba kacagva. Játékosan teperem le, hemperedek föléje, kezét folyamatosan combjaim közt szorítva. Válaszul ö derekamra kulcsolja lábait, most ö fordít maga alá. Szája az enyémet keresi, tenyere ölembe markol, egyik ujja becsúszik a résen. Csókol, közben simogat odalent, két ujjal mélyed belém, aztán síkosan, nedvesen körbetáncolja, szétnyitja szemérmemet. Ujjbegyei puhák, forrók, megadom magam neki, széttárom lábamat. Újra feltérdel, és egyre közelebbröl nézi tekergö csípömet, ölem minden érintésére megremeg. Átölelem kerek popsiját, hátulról közeledve feléje. Egyik combját átemelem a vállam fölött, így arcom elött hintáz feneke, fekete-piros öle. Miért, hogy nemi szerveinket soha nem vesszük szemügyre? Miért, hogy eldugnivaló csúnyaságnak tartjuk? Zsuzska ajkai kívül bar – nák, kicsit ráncosak. Érintésem nyomán megduzzadnak, kisimulnak, feltárják csillogó rózsa – szín bélüket. Közöttük kicsi, ujjhegynyi húsocska fénylik, felnyög, amikor megérintem. Lassan, óvatosan teszem nedvessé, síkossá Zsuzska ölét, hogy jobban essék a simogatás. Bár a magam ölén úgy érzem, akár kölcsön is adhatnék neki, nedveim már popsim vágatáig csordultak. Összefut a szájamban a nyál, azzal segítek Zsuzskának. A párnát fejem alá gyüröm, mert nyakam már nem bírja tartani. Térdeit oly távolra tolom, hogy kelyhe szinte rászorul arcomra, ajkammal, nyelvemmel becézgetem. Arcom már majd mindenütt maszatos. Orrom csak popsija vágatában fér el, máskor visszataszítónak találnám, most fel sem ötlik bennem. Hirtelen eszembe jut I. játéka fenekemmel. Vajon Zsuzska ismeri ezt? Síkos mutatóujjammal próbálkozom a kis lyukban, úgy összerándul, szinte fáj, meglepödve kapja hátra a fejét. Simogatásomra újra ölemre borul, de én is megmaradok a gyengéd, apró csókoknál. Zsuzska ujjai már odabent táncolnak, s derekam hálásan ívelödik a magasba, torkomat boldog sikoly hagyja el. Nem sokkal késöbb ö is eljut az extasis boldog csúcsaira, sürü bozontja majd megfojt, úgy préselödik arcomra. Játékaink egyre gyakrabban ismétlödtek, tudtuk persze, hogy ez nem szerelem. De szemérmetlen kitárulkozásunk egymás elött örömteli órákat szerzett számunkra. 1915. március 28. A fák még csak nyújtózkodtak, sóhajtottak egyet a tél után, de a sombokrok már sárgállottak a hegyoldalon, amikor megjöttek. Bejelentetlenül, számomra váratlanul felszikrázó örömet okozva kászálódott le I. a kocsiról. János bácsi csak somolygott a bakon busa bajusza alatt. De most mindent meg tudtam volna bocsátani neki, repülhessek mát I. karjaiba. Majd leestem a lépcsöröl, amikor megláttam, nem egyedül érkezett. Vállas, hirtelenszöke tiszt lépett le utána a kocsiról. A háború nagy felvilágosító hatásának köszönhetöen képes lennék megkülönböztetni az egyenruhája alapján egy doni kozákot egy kubánitól, hát rögtön láttam: német és százados a tüzérségtöl. Talán tíz évvel lehetett fiatalabb I.-nél, de klasszikusan plasztikus arca, halványkék szemei fiatalabbnak mutatták. Tulajdonképp fél éve már, hogy nem mozdultam ki a kastélyból, mintha rég elmosódott emlékeket idéznék, próbáltam a társasági élet szabályai szerint viselkedni. Hihetetlenül sutának éreztem magam, ahogy kéz – csókra nyújtottam a kezem. De remek termetéhez, kiállásához képest Hans is esetlennek tünt. Puha börkesztyüjét le sem húzva, bizonytalanul, alig érintve fogtam meg kezemet, és talán véletlenül, vagy zavarában fölébe hajolva a levegöbe csókolt. Aztán hirtelen, szinte bosszúsan egyenesedett fel, mint aki úgy érzi, megalázta magát az egyébként oly hétköznapi kézcsókkal. I. derüsen nézte „mellözésemet”, összepréselödö ajkaimat. Nem baj, ha így, hát én úgy, tudok még meglepetést okozni nektek. Gondoltam, és szándékosan elhúzott, „édes” kiejtéssel be – mutattam a karót nyelt porosznak az egyik régi ruhámba öltözött Zsuzskát, mint kedves barátnémat. I. szeme is tágra nyílt, meglátván a „kis szolgálót”. Az arccsipkedéshez és fenékre csapáshoz szokott barna Zsuzska fülig pirult, s persze nem értett az egészböl semmit. De meglepetésemre Hans tejfehér böre is lángolni kezdett. Csak nem lovagot találok barátnömnek? Mindazonáltal boldogságom határtalan volt, ölem lángolt, lüktetett I. láttán. Ha rajtam múlik, bizony tekintet nélkül vendégünkre magammal vonom I.-t hálószobánk magányába, hogy minden tagommal reáfonódva testemben érezhessem végre királyi jogarát. Így sem tudtam megállani, hogy apró érintésekkel, simításokkal, csiklandó szavakkal – kihasználva, hogy Hans nem ért magyarul – értésére adjam emésztö vágyamat, odaadásomat, hitvesi hüségemet, lányos rajongásomat, lángoló testem szomjúhozását. Megértettem, hogy bármily bágyadt, kimerítö megkönnyebbülést okoz is Zsuzska fürge nyelve, játékos ujjai, combja szorítása szerelmem alapja valójában I. I. és senki más. Különben sem tudtam, vajon mit szólna Zsuzskával gyakorolt sapphicus játszódásainkhoz, gyerekes, bakfisokhoz illö hancúrozása – inkhoz. Mindenesetre Zsuzska átváltozását megértéssel fogadta. – Elismerésre méltó foglalatosság kedvesem. Nem tudom jó-e, ha kiragadja Zsuzskát a maga traditionalis helyzetéböl. Hisz ezzel könnyen boldogtalanná is teheti. De ha úgy gondolja, hogy nem csak téli magányának múló szeszélye a tanítóskodás, hát próbálkozzon vele. – Nincsen-e Zsuzskának ugyanolyan joga, mint bárki másnak a polgári életbe emelkedni, ha természetes képességei ezt megengedik? – Ó, az én barátném kész suffragette lett vadonbéli magányában. Biztosíthatom, én végtelen tisztelöje vagyok a nöi nemnek, és teljes szívvel támogatom törekvéseit, ahogy Zsuzskáét is. – Nem is tudja, mekkora örömet szerez nekem ezzel, de most, ilyen hosszú távollét után, nem kívánná-e más törekvéseimet is támogatni? – néztem rá huncut mosollyal. – Ha lehetséges volna, hogy lemossuk magunkról az út porát, bizonyára félrevonulhatnánk egy fél órára, anélkül, hogy vendégünket megsértenénk. Lelkesen bíztam Hansot Zsuzskára, mutatná meg neki szobáját, gondoskodna mosdóvizéröl, és vontam magammal I.-t hálószobánkba. Nem voltam képes kivárni I. akkurátus vetkezését. Inge még rajta volt, mikor alázattal és áhítattal hullottam eléje. Álltában úgy magasodott fölém, mint valami furcsa, félelmes keleti bálvány. Arcom elött vastag, izmos combjai, lapos hasán a fokozatosan sürüsödö fekete fészek, két kikeltetlen tojással, s az alvó fiókával. Csak szemem sugarával, nézésem erejével ébresztgettem. Hallani véltem a vér zubogását, ahogy megmozdult, vastagodott, erösödött, kiágaskodott a fészekböl, fényes, bársonyos feje kibukkant és az arcomnak szegezödött. Célba vette elöször szájamat, orromat, homlokomat, majd büszkén és elökelöen felemelte a fejét, mint aki felette áll egy alázatos nö emésztö vágyának. Egyik kezemmel lüktetö ölembe markoltam, a másikkal könyörögve érintettem meg ezt a kegyetlen jószágot, hogy puha ajkammal birtokolhassam gyönyörü fejét. De az álhatatlan kicsúszott ujjaim közül és csúfondárosan szökkent újra a magasba. Átöleltem I. tomporát, odasimítottam arcomat jogarához, szöke tincseim elvegyültek a durva fekete szörzettel. Orromat a meleg, gözölgö erdö sürü, vad gombaillata csapta meg. Apró tenyeremmel simítottam végig a lüktetö erekkel hálózott hímtagon. Mindig gyengéd férjem most határozott mozdulattal emelt fel, sodort az ágyra. Kapkodó gyorsasággal türte fel elöl a szoknyámat, tépte le alsónemümet, és iszonyú erövel döfte magát belém. Alig tudtam elfojtani az éles fájdalom, és a régóta nélkülözött rettenetes súly miatti kiáltásomat. Nem voltam még felkészülve kegyetlen rohamára. A fájdalomtól kelyhem görcsösen összerándult, fogságba ejtve I. vesszejét, aki szinte frictio nélkül felhördült, és belém zúdult. A hatalmas mennyiségü forró láva végre síkossá tett, lábamat megadóan tártam szét, és igyekeztem alkalmazkodni I. most már nyugodt mozgásához. Éreztem, nagy eröfeszítéssel tartja bennem elviselhetövé szelídült tagját, és hálásan szorítottam magamhoz a fejét. Kitörö, harsány örömet éreztem, hogy karjaimban tarthatom, nem azt a boldog bágyadtságot, mint más éjszakáinkon, de csordultig voltam jókedvvel. Egy sietösebb döfése nyomán kelyhem furcsa fröccsenö hangot adott, éreztem, csak úgy préseli ki belölem irdatlan mennyiségü magját. Felkacagtam. – Áruld el, ezt mind nekem gyüjtötted? – Bocsáss meg Sophie, a sietösen adott csókok eröszakot tesznek a természeten! – Bolond. Ekkora megtiszteltetés után kénytelen leszel magad mellé engedni a kádba. Végigsimította arcomat, és kiengedett maga alól. Ruhám teljesen ronggyá ment, szoknyám átázott, combomon vastagon folyt I. nedve. Gyorsan bemásztam barna teste mellé a kádba, és olyan pancsolást csaptunk, mint két boldog kisgyerek. Aztán rohantam a konyhára, ellenörizni az ebéd készültét. Hátul Zsuzskával találkoztam. – A vendég? – kérdeztem. Mutatóujját ajkára illesztve intett csendre, és óvatosan vont magával a park felé, a kastély hátsó teraszához. Hans szobájának teraszra nyíló ajtaja tárva, ö maga meztelen felsötesttel elmélyülten tornázott a friss tavaszi szélben. Egy görög atlétát láttunk. A böre alatt kirajzolódó arányos izomkötegeket mintha márványból faragták volna. Carrarai márványból, mert a böre hófehér, mellkasát nem árnyékolja egyetlen szörszál sem. Hóna alja ugyanolyan szöke, mint a haja, szinte észrevehetetlen. Egyszerre hideg és kemény és védtelen és nöies. – Tetszik? – súgtam Zsuzskának. – Nem tudom, mintha nem is lenne férfi. A délelött a birtok végigjárásával telt el. Én I.-nek számoltam be távollétében végzett tevékenységünkröl. Büszkén, Goldmannak igaza lett, a háborús konjunktúra felvirágoztatta a pálinkafözdét és a fürészmalmot is. Örömmel töltött el, hogy az emberek elégedettek voltak és jókedvüek, vagy csak nem mertek panaszkodni a két egyenruhás tisztnek, bármennyire tisztelték és szerették is I. – t. A jegyzövel való összekülönbözésemröl nem szóltam. I. így is láthatta, jó kezekben van a birtok, irányításával megbirkózom kéretlen segítség nélkül is. Ö közben Hansnak magyarázta a birtok fekvését, erdeit, gazdálkodását és vezetését. Megtudtam, bár régtöl ismerik egymást, Hans még soha nem járt Erdélyben, Magyarországon sem. Családjának Pomerániában van hasonló nagyságú birtoka. Engedve az ünnepi alkalomnak cseppenként végigkóstolták a szeszfözde termékeit. – Kitünö. – mondta Hans. – Mi csak krumpliból vagyunk képesek szeszt fözni, igaz jóval nagyobb mennyiségben. – Ó, kár, pedig a pálinkák értéke a gyümölcsök zamatában, s a gondos kezelésben rejlik. – próbáltam jelezni hozzáértésemet. – hüvösen elutasító választ kaptam. – Nekünk. De a parasztoknak olyan mindegy mit isznak, csak fizessenek érte. Minél többet isznak, annál kevesebbet gondolkodnak, és ez így van jól. A hideg márványból faragott atléta különben is kerülte a tekintetemet, ha lehetett. Érdeklödéssel, s el kell mondjam, teljes odaadással hallgatta I. magyarázatait, ha kérdése volt csak hozzá fordult. De rólam tudomást sem vett. Minden különbözésük ellenére úgy éreztem, szakasztott mása I.-nek. Mintha csak öccse vagy fegyverhordozója lenne, Hans maga használta az Achilleus, Patroklos hasonlatot kapcsolatuk jellegének meghatározására. Szöke, kékszemü, köarcú, fehérbörü atléta, ösztöneim mégis azt súgták, belül ezer sebtöl vérzik. Szavai nem tüntek igazolni intuitiomat, csak rejtett hangsúlyai. Hiányzott belöle I. bölcs rezignáltsága, ami engem mindig vonzott. Kemény határozottsága imponáló volt, de kritikátlan lelkesedése óvatosságra intett. Nem láttam benne azt a széles horizontot, a kultúra gazdag és fölényes ismeretét, mint I.-ben. Számára minden fegyver és muníció kérdése volt. Az, hogy a fegyvereket emberek fogják, számára érdektelen. A szemközti lövészárkokban megbúvókról már beszélni sem érdemes. Az otthonmaradt feleségek, anyák, menyasszonyok végképp nem képesek gondolataiba férközni. I. mosolygott kifogásaimon. – Ilyen a valódi katona kedvesem. Ne csak a bokacsattogtató, hajnalig táncoló-mulató huszártiszteket ismerje meg. – Csak azt ne mondja, hogy az én okulásomra hozta ide. Nem kedvelem a lovát is elkártyázó gentryt, de ö a másik véglet. Nem tudom elképzelni, hogy képes lennék rá várni hosszú hónapokon keresztül, mint magára. – Reméljük, erre nem is kerül sor. De nagyobb tragédia az Hans számára, hogy öt senki sem várja otthon, mint azt elképzelni tudná kedvesem. Késöbb akartam megmondani, valójában csak elloptam egy napot, Kontantinápolyba tartunk, a tengerszorosok tüzérségi erödítéseinek kiépítésére. – füzte hozzá halkan, ezzel jó idöre elterelve figyelmemet barátjáról. Különben is úgy hittem rövid ismeretségünk alapján, közös gondolatunk amúgy sem lehetne. Tévedtem, vacsora után váratlanul izgalmas eszmék fejtegetésével lepett meg, ha nem is nekem szánta öket. – Köszönöm neked ezt a kitéröt. Soha nem jártam még Ausztriában, pardon Magyarországon, s íme most azt mondod Erdélyben vagyunk. Csodás gazdagságú, gyönyörü vidék, mégsem tudom, hol vagyok. Van császárotok, mint nekünk, de királyotok is, söt tanultam az iskolában, ö egyben Jeruzsálem királya is. Mintha Barbarossa Frigyes keresztes hadjárata óta nem történt volna semmi. Mintha a Habsburgok számára megállt volna az idö, olyan címeket viselnek, amelyeknek legfeljebb egy angolpark panoptikumában lenne helyük. – Ha jól sejtem ez majd minden uralkodóházra jellemzö. – vetette közbe I. – Így van, a ti császárotokat mégsem értem, fejedelme ennek az Erdélynek, amely közigazgatásilag a magyar királyság része, amelynek királya, de egyben császára is, s bár nem ismerem a nyelvet, annyit észrevettem, hogy lakói nem magyarul szólnak egymáshoz. Akkor mégis mi tartja öket össze? – Viribus unitis. Egyesült erövel. A birodalmat közös múltja tartja össze, beszéljenek lakói bár százféle nyelven, s ennek megtestesítöje az uralkodó, épp ezért viseli a múltba veszö címeket is. – Egy birodalom nem élhet a múltban. Ha változni, fejlödni akar, a jövö felé kell fordulnia. – Nem akar. Egyetlen erönk a változatlanság ereje, a századok alatt kialakult egyensúly változatlan fenntartásának ereje. – S ha lakói közben nem maradtak változatlanok? Ha többet, mást, jobbat akarnak? Ha Goldman Imrének vagy Csabának hívná gyermekeit, Áron vagy Manó helyett? Ha német nevelönö helyett Zsuzska tanítaná a gyermekeinket, ugyanolyan jól? – kapcsolódtam be vitájukba. – Személy szerint nem lenne ellene kifogásom, de az eszem azt mondja, az maga lenne a vég. – fordult hozzám I. Bár Hans egész este mérföldes távolságot tartott tölem, s érdektelensége irántam, mint a ház asszonya iránt már – már sértö volt, most érteni véltem zavarát, s kifogásait. Szerencsére a mértéktartó udvariasság fátyla mögé bújtatott társalgásunkat nem kellett sokáig folytatnunk. Másnap hajnalban, távozásukkor Hans megkönnyebbültnek látszott, alig érintve kezemet, finom mosollyal vett tölem búcsút. S én nem tudtam zavar nélkül a szemébe nézni. I. mellkasára rejtöztem, tudva, hogy sokáig nem fogom újra látni. Másnap hajnalban…írtam délelött, álszent nagyvonalúsággal átugorva az éjszaka sötét, titokzatos óráit. Elöször hazudtam naplómnak, s magamnak. Pedig a pici tégely még most is itt van az asztalomon. Pedig a végigtombolt órák bágyadt fáradtságát, amelyek minden szenvedélyt lecsapoltak, még most is érzem. Ahogy a zavarba ejtö aktusét is, melyre sajgó alfelem emlékeztet. Hans minden rideg távolságtartása ellenére felkeltette érdeklödésemet. Így szobánkban I.-t próbáltam ismeretségükröl faggatni, aki kényszeredetten válaszolgatva, láthatóan elzárkózni igyekezett elölem. – Higgye meg kedvesem Hans sem rideg, sem suta. Látszólagos esetlensége, néha udvariatlansága csak azon szándékát hivatott leplezni, hogy nem kíván közelebbi kapcsolatba kerülni a világ asszonyi felével. – I. szája vékony vonallá keskenyedett. – Hogyan? – Értse meg! Egyszerüen nem vonzzák a kerek csípök, telt combok, a puha fehér asszonyi test. Nem kíván újra csecsszopó lenni, mégoly kemény, kerek, csecsemöt sosem látott kebleken sem. – Értsem úgy, hogy a világ másik fele vonzza? – Kedvesem, Hans-t ifjúkorától csak férfias vonzódások vették, vehették körül. Hivatástudata nevelte arra, hogy megvesse azt, ami a férfias világon kívül esik. – Katonadolog? – próbáltam oldani a hangjából kiérzödö feszültséget sikertelenül, most már nem hagyta abba. – A szerelemben testi vonzódásaink irányítanak. Ám vágyainkat csak neveltetésünk szavaival vagyunk képesek kifejezni. S a leplezésnek ez az eröfeszítése teszi gondolatainkat széppé. Minél nagyobb a távolság vonzalmaink, s szavaink között, annál emésztöbb, lángolóbb a vágy, mely kifejezésre tör. – S annál gazdagabb az érzés, mely magába foglalja az odaadást, az erö tiszteletét, a bajtársiasságot, Achilleus és Patroclos egyenjogú egybeforrottságát. – fejeztem be gondolatát, végre megértve öt. Nem nézett rám, az ágy szélén ült, s én nagyon fáradtnak éreztem magam. Lábához csúsztam, most mintha gyülölet lángolt volna szemeiben. A gyülölet, hogy asszonyi intuitiommal lelepleztem öt. Nem tudom, meddig ültünk ott így. Nem tudom, milyen képek peregtek I. szeme elött, rezzenéstelen arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Megértettem végre bókjai különös ízét: „Kedvesem a maga popsija olyan kicsiny, fiúsan izmos, mintha kétezer éve faragták volna hófehér alabástromba. Maga nekem feleségem, leányom, katonám, de leginkább testi-lelki barátném.” Megértettem indítékait: kilépett a szolgálatból, hogy feleségül vegye az elsö útjába kerülö leányt, hogy felmutassa öt a világnak. Pajzsként, fátyolként, zászlóként tartsa az Erkölcs figyelö tekintete elé. Még Zsuzska elcsábításában is meghajolt az álszent, barbár Szokás elött. Közben lelke legmélyét vastag páncél alá rejtette. Hát tehet ö arról, hogy az a leány belészeretett, hogy a szíve legmélyére zárta, hogy minden porcikájával vonzódik hozzá? S én mit tehetek? Hogyan küzdhetek meg azzal, ami nem vagyok? Remegö lábakkal álltam fel, mentem a fürdöszobába. Mocskos, gúnyos célzásokból tudtam, mire van szükségem. Kezem ápolására, böröm puhítására használtam az apró tégely vaselint. I. kezébe adtam. – Kérem, kérem! – szólítottam meg halkan, hogy felrázzam kábultságából. Hosszú, bokáig érö hálóingemben hasra feküdtem az ágyon, megmarkoltam a párnát, melybe arcomat fúrtam, hogy csillapítsam testem remegését, és elrejtsem pergö könnyeimet. A tégely halk koppanását hallottam a szönyegen, és I. szó nélkül mellém simult. A vékony selymen át éreztem a keze súlyát vállamon, bajusza nyakszirtemet csiklandozta. Végigcsókolta a vállamat, nyakamat, fültövemet, ujjaimat egyenként vette sorra, aztán fel a karomon, hónom aljáig, de altestemet óvakodott megérinteni. Átadtam magam becézö kezének, és éreztem, felszáradnak a könnyeim. A jól ismert érintésektöl lassan megnyugodtam, már szembe mertem fordulni vele. Lebocsátottam hálóingem pántját, és széles, fekete mellkasára bújtam. Megkerestem az ajkát, és csókoltam, haraptam, amíg el nem fúlt a lélegzetem. Végig – kúsztam a hasán, mellén, úgy tapadtam hozzá, hogy böröm vöröslött, mellbimbóim minden érintéstöl fájdalmas – keményen lüktettek. Mindent megadtunk egymásnak, ami csókokban és simogatásokban adható, csak deréknál lejjebb nem mert nyúlni egyikünk sem. A csípömön összegyürödött hálóing, még megnyugtatóan fedte fenekemet, de combommal már éreztem, I. férfiassága sürgetön szegezödik nekem. Ölem befogadásra készen lángolt, amikor hanyatt fordított, és rám nehezedett. Újra a gyengéd, figyelmes férjem volt, aki lassan, óvatosan hatol belém, és egészen kitölt. Majd mélyen kelyhembe fészkelve magát, megfordult, és erös testére ölelve lassan ringatott. Nem hagyott felemelkedni, csókolt és simogatott közben. Összezárt combjaimat, csípömet tornáztatva, úgy éreztem kelyhem csendesen hullámzik phallosa körül. Arcomat vállgödrébe szorította, és magja hosszú, forró áradásként ömlött belém. Lassan csillapodott szívem dobogása, vállára támaszkodva mosolyogtam le rá: – Hát azt hiszed, tudsz bármit tenni, amivel engem elriaszthatsz? Hát azt hiszed, lehet hüségesebb katonád nálam? – Nem hiszem Sophie. – csókolt szájon. – Te egy féktelen, vad és játékos nimfa vagy, aki csak tévedésböl született erre a világra. Felpattantam róla, mint megdicsöült vad és játékos nimfa, és négykézláb kezdtem keresgélni a szönyegen. – Hova dugtad? – Mit? – Megvan! – halásztam ki a vaselines tégelyt az ágy alól. – Hogy is mesélted Ravennában? Theodóra császárnö mindhárom testnyílásában közösült számos gavallérja társaságában? – De Sophie! – De uram, nézze ezt az izmos, fiús popsit, amely felajzottam várja beavattatását! – fordítottam hátat neki. Hamarosan hallottam az ágy szélére csúszni, és megéreztem ajka érintését, alsó felemen. Karja hátulról átölelte derekamat, tenyere szemérmemre borult. Ujjai gyorsan beletaláltak még csatakos kelyhembe. Aztán az egyik síkos ujja hátracsúszott combjaim között, és megtalálta a kicsiny nyílást. Csak kívülröl simogatott, gyakran kalandozva kelyhembe és vissza. Egészen közel húzott magához, térdére ültetett, s amíg odalent folytatta a jólesö csiklandozást, nyelve fülemen, nyakamon vándorolt. Amikor éreztem, hogy ölemböl már nem az elözö extasis nedvei folynak, hanem újra megáradni készül, óvatosan az ágy szélére fektetett. A kinyitott tégely tartalmát ujjára kente, és lassan, körözve kenegetni kezdett vele a lyuk körül. Nyomása fokozatosan erösödött, míg egyszer csak becsusszant. Tette már ezt velem, de akkor nem gondoltam az elkövetkezendökre. Most úgy éreztem nemcsak az arcom lángol, de popsim is elpirult. Ujjának játéka azonban kellemes volt, ha akartam meg tudtam szorítani, s ha hagytam könnyedén ki és becsusszanni, észrevehettem, hogy a puha, finom bör ott ugyanolyan érzékeny, mint újra keményedö mellbimbómon. Kisvártatva magam is segíteni kezdtem csípöm mozgásával, és ekkor egyszerre két ujjal próbálkozott, idönként óvatosan tágítani igyekezve nyílásomat. Egyszer csak szétfeszített ujjait lassan, milliméterröl milliméterre kihúzta belölem, s én mozdulatlanul vártam most már igazi támadását. De felemelt, és hanyatt feküdt az ágyon. Láttam, hímtagja fényesen csillog a kenöcstöl. Két tenyerét felfelé fordítva hívott. – Lassan, óvatosan ülj rám! Fölé guggoltam, s kezemmel a célnak irányoztam phallosát, ö tenyerével tartotta, és szétnyitotta popsimat. Az elsö érintésre összerándultam, és makacsul, ijedten bezárultam. Komoran összeharaptam ajkamat, és megint megpróbáltam. Amint megéreztem közelségét, lehunyt szemmel, határozott mozdulattal felnyársaltam magam. A feszítést, ahogy átjutott a bejáraton nem is éreztem, csak az utána belém hasító rettenetes fájdalmat. Fel akartam pattan – ni, de keze most már szorosan tartott, nem engedett. – Lassan, mindig csak egy picit. – nyugtatgatott. Elszörnyedve tapintottam ki, hisz valójában még csak a feje ékelödik belém. Egyre lejjebb csúsztam, és a fájdalom nem enyhült, úgy éreztem a hossza nem is számít, csak a vastagsága. Amikor popsim zsibbadni kezdett, a fájdalom is csökkent valamennyire, és maradt a forró phallost, ami teljesen kitöltött. I. mellére támaszkodtam, és megadóan türtem óvatos mozgását. Hüvelykjét kelyhembe helyezte, éreztem, milyen közel van egymáshoz a két nyílás. Mindent megtennék I. – ért, de valódi extasist ezen a módon, azt hiszem soha nem fogok érezni. A legkellemesebb az egészben az volt, amikor áradása után még testemben elernyedt, s én érzékelhettem meleg, puha jelenlétét, de tudtam, bántani már nem tud vele. Felemelkedve furcsa, obscén érzés volt, hogy magja ezúttal hátulról csorog belölem, s én hálóingemmel vigyázva tisztogatom sajgó végbelemet. Lehunyt szemmel, kimerülten feküdtem mellette. Büszkeségem, s a kivívott diadal feledtette az odalent lassan múló fájdalmat. Mosolyogva adtam át magamat hálás csókjainak, becézéseinek. Most csak az én örömömmel törödött. Szája mohón tapadt apró mellbimbómra, és addig szívta, míg a másik is kérön ágaskodni nem kezdett. Ujjai alig érintve borzolták venusdombom szöke pihéit. Nyelve köldökömbe tévedt, végigsiklott a hasamon, csiklandozta szemérmemet, és kíváncsian nyitogatta duzzadt kelyhemet. Fürgén, játékosan bekíváncsiskodott, körbeszaladt ajkaimon, combhajlatom puha, érzékeny börére tévedt, aztán apró halacskaként újra belém bújt. Lassan öntötte el testemet az örömteli kéj. Haját simogatva, ölemet szájának feszítve ajándékoztam meg kelyhemnek harmatával. A gyertyák belefúltak az olvadt viaszba, és ellobbanván látni engedték az ablakon túl szürkés-rózsaszínben készülödö hajnalt. I. feje ölemben nyugodott, aludt. Másnap hajnalban, távozásukkor Hans megkönnyebbültnek látszott, alig érintve kezemet, finom mosollyal vett tölem búcsút. S én nem tudtam zavar nélkül a szemébe nézni. I. mellkasára rejtöztem, tudva, hogy sokáig nem fogom újra látni. – Gyere vissza! Gyertek vissza! – suttogtam neki. |